4. fejezet

 Sziasztok♥:D Meg is hoztam a folytatást, igaz kicsit késve, de a lényeg, hogy itt van. Most már megpróbálom, majd gyorsabban feltenni a fejezeteket.:) Csak annyit szeretnék hozzá fűzni, hogy szerintem nem lett túl jó, azért nektek remélem tetszeni fog, és várom a kommentárokat, akár pozitív, akár negatív.:D Jó olvasást!♥((:

"Életem tán örökre megváltozott,

 Ki egykor voltam messze jár.

 Az élet megy, az emberek változnak,

 Az idő telik, s felnövünk.

Az élet csupa veszély,

Ha nem vigyázol, te leszel az áldozat.

Vannak szép, s rossz pillanatok,

Mik visszatartanak, vagy előre juttatnak,

De tudd, ez mind szerepet játszik az életedben.

Már csak az a dolgod,

Hogy rá gyere ezek mondani valójára."

Lerogytam. Szemrebbenés nélkül figyeltem a szétcincált férfit. Körülötte vörös folt keletkezett, a szájából bugyogott a vér, ami kihűlt bőrén játékosan csordogált le a földre, mint egy ártalmatlan kis patak. A ruhája szét volt marcangolva, testét alig fedte. A hasa fel volt vágva, szervei kitűnően láthatók voltak, de nem a legjobb állapotában láthattam meg azokat. Lába el volt törve, a lábfeje a csípőjét érintette, a jobb kézfeje hiányzott.

Különös, hogy az arca sértetlen, egy árva karcolás sem éktelenkedett rajta. Szemében még mindig látni lehetett az ijedség hatalmát, arcvonásai megdermedtek. A félelem még mindig ott ült a tekintetében, képtelen volt onnan elmenni.

Hátrahőköltem, amint teljesen felfogtam, hogy mit is láttam magam előtt. A gyomrom háborogni kezdett, rosszul éreztem magam. Éreztem, hogy valami feljön a torkomon, nem bírtam tovább visszatartani, ki jött belőlem a mai ebéd.

Megtöröltem a számat. Ránéztem a hullára, hátha csak képzelődtem. De nem. A holt test olyan valós, akár csak én. Még mindig ott fekszik, ugyan abban a pózban, ahogy rátaláltam. A teste még mindig cafatokban áll, és a kéz feje még mindig hiányzik.

A látvány undorító, a gyomrom még nem tudott lenyugodni, éreztem, hogy egy újabb adag készül felszínre törni. Felálltam, és pár méterrel arrébb sétáltam, majd a zsebemből előhúztam a telefonomat, és felhívtam a rendőrséget.

Amíg vártam, kerestem zsákot, amivel lefedhetem. Idegességemben föl-alá járkáltam, közben a körmömet rágcsáltam. A hulla még mindig a szemem előtt lebegett, képtelen voltam, nem arra a halott emberre gondolni. Még is mi tehette ezt vele? Mi van, mi van, ha az a valami még mindig a közelben ólálkodik? Akkor az egész város veszélyben van.

- Hölgyem, ön hívott ki minket? – hallottam meg a hátam mögül egy férfi mély hangját.

- I… igen. – nyögdécseltem. A számat nehezen bírtam beszédre fogni, az ijedséget még lehetett rajtam érezni.

- A holt test hol van? – rögtön a lényegre tért.

Nem bírtam szavakat formálni az ajkammal, így csak abba az irányba mutattam, ahol a halott fekszik. Láthatóan bólintott, majd elment arra, amerre mutattam.

Félve pillantottam az emberekre, akik a halott férfit tanulmányozták. Pillantásuk zavartságot sugallt felém, a mozdulatukban észlelni lehetett az ijedtséget és a bizonytalanságot. Még ők sem tudják elképzelni, hogy mi, vagy ki tehette ezt ezzel a szerencsétlen férfival. Egyet tudok, senkinek sem lehet, most már nyugta.

Kezem még mindig remeg, szívem őrült tempóban vert, a lélegzetem még nem állt vissza a normális tempóba. A pillantásomat nem mertem felvenni a cipőmről, féltem, hogy újra látom a holttestet.

Éreztem egy késztetést, hogy derítsem ki, mi ölte meg a férfit. Elindultam a rendőrök felé, útközben elcsíptem néhány mondat foszlányt.

- Még is mi tehette ezt? – kérdezte a soványabb férfi.

- Fogalmam sincs, de ha tippelnem kéne, akkor farkast mondanék.

- De ez… ez képtelenség! – csattant fel. – Már évekkel ezelőtt ki lettek innen írt…

- Tudják mi tette? – kérdeztem meg bágyadtan. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna semmit. Talán be is vették.

Farkasok? Hogy kerülnének ide? És miért merészkedtek volna ilyen messze a biztonságot nyújtó erdőtől? Egyre több kérdés merült fel, amire nem kaptam választ, és ez az érzés nem hagyott nyugodni.

- Nem kisasszony, még nem tudjuk. De mindent megteszünk annak érdekében, hogy kiderítsük.

Nem válaszoltam, csak határozatlanul bólintottam. Kezemmel átöleltem magam, mert kezdtem nagyon fázni.

- Ismeri a férfit? – kérdezte meg a termetesebb férfi.

- Ma járt a kávézóban. – feleltem remegő hangon, közben a holttestre néztem. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy pont a munkahelyemen öltek meg egy embert. Bár le volt fedve, de még így is, undorodva figyeltem, a tekintetemet képtelen voltam róla levenni.

- Nem kell oda néznie. – rám terített egy plédet. Az egyik férfi a halott mellé guggolt. Ingerült hangot hallatott, és elkezdett rugózni a lábán. Feszült. Túlságosan is. Miért olyan nagy baj, ha farkasok járkálnak a környéken, végül is nem bántanak mindig.

- Ön a kávézó tulajdonosa?

- Nem. – adtam az elég halk választ. – Én csak az egyik munkás vagyok. – tettem hozzá.

- Értem. Nem tudna adni a tulajdonosról egy elérhetőséget?

Szó nélkül a telefonomért nyúltam, majd megmondtam neki Matt számát.

- Köszönöm. Most haza mehet, értesítjük, ha megtudtunk valamit. – kezét a vállamra tette együtt érzően.

- Adam, vidd haza, ilyen állapotban nem lehet semmiféleképpen egyedül.

Bólintott, majd átkarolt, mert a remegő lábaimon képtelen voltam megállni, ha nem segít össze estem volna.

- Mindent átkutattunk, de farkasra utaló nyomokat nem találtunk. – hallottam a hátam mögött hangzó beszélgetést.

Ha jobban bele gondolok én sem láttam állat lábnyomokat, egyetlen egyet sem. Még is mi történhetett?

- Édesem, már annyira aggódtunk érted. Mi történt? – kérdezte aggódva apu.

- Hát… - nem tudtam elmondani, a látvány túlságosan is megrázott, még nem dolgoztam fel.

- A lánya egy szétmarcangolt férfit látott a kávézó előtt. – válaszolt helyettem Adam.

- Mi? – édesanyámnak a szeme kidülledt, hangján félelmet véltem felfedezni, úgy éreztem, hogy nem is miattam viselkedett így, hanem inkább a „szétmarcangolt férfi” váltotta ezt ki belőle. A szüleim összenéztek, majd rám. Értetlenül járattam köztük a tekintetemet, értem, mintha nem is aggódnának.

- A lányukat emiatt hatalmas sokk érte, az a legésszerűbb, ha rendesen kipiheni magát. – bíztatóan mosolygott rám.

- Persze, gyere ide kicsim. – anya megölelt, és egy puszit nyomott a hajamra. – Köszönjük, hogy haza hozta, most már elmehet.

A rendőr bólintott, sarkon fordult, majd elindult az autója felé.

- Delia, miért nem mész fel a szobádba? – kérdezte bíztató mosollyal anyu. – Pihend ki magad. – az arcomon végig simított, keze hidegétől a hideg futkosott a hátamon.

Azt tettem, amit mondott, felmentem a szobámba. Az ágyamra dőltem, és elkezdtem sírni. A könnyeim áradatként indultak meg, bőrömet égette. Megrendítő volt a látvány, ami a kávézó előtt fogadott, a széttrancsírozott testet még mindig láttam magam előtt. Egy cseppnyit sem vesztett az erejéből, ugyan olyan tisztán lebegett előttem a látványa, mint mikor rátaláltam.

Próbáltam aludni, de az álom messze elkerült engem, nem talált rám. Szememet lehunyva az ember jutott az eszembe, féltem elaludni. Könnyeimet letöröltem, felálltam, és lesétáltam.

- Visszatértek volna? – kérdezte anya düh teli hangon.

Amint meghallottam, hogy beszélgetnek leguggoltam a lépcsőn, mert félő, hogy észre vettek. Szipogásomat próbáltam elfojtani.

- Erősen kétlem, még ők sem lehetnek olyan ostobák, hogy visszajöjjenek. De ha ez még is előfordult kénytelenek leszünk újra ki irtani őket. Minél távolabb kell tartsuk őket tőle.

- Gondolod, hogy őt akarják? – anya hangja el-elcsuklott, de közben még is határozott maradt.

- Nem tudom, de ha igen, akkor…

- Áh… ez nem igaz, csak én lehetek ilyen béna. – megfogtam a balkézfejemet, ami sikeresen lecsúszott az egyik lépcsőfokról, ahol támaszkodtam.

Észre vettek. Megpróbáltam elfutni, de már késő volt.

- Hát te? – kérdezte apa felvont szemöldökkel, kezét karba tette, hogy határozottabbnak tűnjön. Megpróbálta álarc mögé rejteni a megijedt oldalát, de nálam színészkedéssel nem megy sokra. Emberismeretből mindig is jó voltam, de a hazudozásban kevésbé.

- Jöttem le egy pohár vízért, de… de a kontaktlencsém leesett. – vakartam zavartan a tarkómat. Kétlem, hogy elhitték volna, de szerencsémre nem kérdezősködtek tovább. Annyiban hagyták. – Már megtaláltam. – tettem hozzá. Fogtam magam és felsiettem a szobámba. Miközben igyekeztem felfele, hallottam, hogy ideges hangot hallatnak.

Az ajtót halkan csuktam be mögöttem. Az ablakhoz battyogtam, és kinéztem a békésnek tűnő éjszakába. Olyan nyugodtan látszódik minden. Odakint csend honol, a szél ártatlanul játszadozik a faágak között. A hópelyhek szépen szállingóznak, míg végül a földre érnek a társaikhoz. A csillagok fénye világítja be az éjt, ami még inkább meghitté teszi az éjszakát.

A sötétség teremtményei kezdenek felelevenülni. A baglyok huhogása zengi be a környéket. Árnyféleséget láttam a fák között elsuhanni, biztos valamilyen állat volt, így nem is foglalkoztam tovább vele.

Megmarkoltam a nyakamon ékeskedő nyakláncot, és felnéztem a Holdra. Felzaklatott anya és apa beszélgetése. Kiről beszélhettek, és kitért vissza? Semmit sem értek. Az elmúlt pár napban túl sok minden történt velem, amiből többet nem kérnék. Ez az életforma nem nekem való, nem szeretem a titkokat, és a veszélyt, ez pedig azzal van tele, ami mostanában ért.

Biztos vagyok benne, hogy a rendőrök és a szüleim is ugyan arról a teremtményről beszéltek. Felkeltette az érdeklődésemet, érzem, hogy ki kell derítsem, de ezt inkább meghagyom másoknak.

Lefeküdtem az ágyamra, de csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Az agyamat képtelen voltam kikapcsolni, egyfolytában csak járt. Érzem, hogy addig nem fogfok nyugodni, amíg a titokra fény nem derül. A késztetés az iránt, hogy kiderítsem, nem hagyott élni.

Egész éjjel gondolkodtam, de semmire sem jutottam, jobb lenne, ha feladnám. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, és már kelnem kell.

Különös, de nem éreztem magam fáradtnak, inkább megrémültség az, ami lappangott bennem. Megint egy új napnak nézek elébe, ma kitudja, hogy mit rejt számomra, félek az életben előre haladni, de az emberek sorsa már csak ez.

Felöltöztem, majd lementem a konyhába. Anya és apa úgy néztek rám, mintha legalább szellemet láttak volna. Nem is foglalkozva velük leültem az asztalhoz a szokásos kávémmal.

- Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy bemész dolgozni? – kérdezte apu összeráncolt szemöldökkel.

- De. – válaszoltam tömören. Csak azért, mert láttam tegnap este egy halottat, nem fogok itthon üldögélni.

- Kicsim. – térdepelt le mellém anya -, messziről lehet rólad látni, hogy nem vagy jól. A bőröd sápadt, a szemeid karikásak. Kérlek, maradj itthon. - megfogta a kezemet.

- Nem. – mondtam határozottan. – Jól vagyok, tényleg. – az arcomra felcsaltam egy kósza mosolyt, hogy hihetőbb legyek. Legbelül ordítottam, ha tehetném, elfutnék a világ elől, de ezzel nem lesz jobb semmi. Ugyan úgy fogok emlékezni a szétmarcangolt férfira. Nem oldok meg semmit azzal, ha itthon maradok.

- Miért hazudsz? Virít rólad a félelem, maradj itthon! – erősködött tovább anya.

- Ajh… tényleg nincs semmi bajom, ha rosszul leszek, ígérem, hogy haza jövök. Rendben?

- Te tudod. – sóhajtott keservesen. Kezeit a térdemre tette, majd felállt, és egy puszit nyomott a fejemre. – Megyünk dolgozni.

- Az autódat megjavíttattam. – mondta apu, és már nem is tartózkodtak a házban. Nyugtalanul néztem a csészémben a zaccot, a körmömet idegesen ütöttem az oldalához.

Felvettem a kabátomat, meg a csizmámat, majd sietve mentem az autómhoz, mert már megint késésben voltam. Amint oda értem, megláttam, hogy egy hófehér boríték van a kocsimra helyezve. Felvettem. Nem volt rajta a feladó, se semmi. Különös. Bizonytalanul bontottam ki. A levélre gyöngybetűk voltak karistolva aranyszínű tollal.

Nem az vagy kinek hiszed magad. A múltad sok mindent rejt. Ma eljött az ideje, hogy felbolygasd a gyermekkorod.

Remegő kezekkel fogtam a levelet, meredten bámultam a papírra. Ez meg mi akar lenni? Valaki szórakozik velem? Mert ha igen, ez nem jó vicc.

Körülnéztem, de a közelben nem volt senki. Ebből az egészből nem értek semmit, azt hiszem, kezdek megőrülni. Ki tehette vajon ide, és egyáltalán ezt nekem szánták? Ha igen, mit jelen ez a szöveg? Nem inkább nem is foglalkozok vele.

Visszatettem a borítékba, összegyűrtem, és a szemetesbe dobtam. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, majd beszálltam az autóba. Amíg a motort beindítottam, mindvégig azt figyeltem, ahova a levelet dobtam. Elkezdtem hátra tolatni, mikor egy dudát hallottam meg.

- Héj! Normális vagy? Figyelj már oda, hogy mit művelsz! – ordibált egy férfi, de rá se figyelve néztem a szemetesre. Amint befejezte a káromkodást, és tovább hajtott, én is elindultam a munkahelyemre.

Az úton az a mondat lebegett előttem, amit olvastam. Ha nekem küldték, akkor ki vagy mi akar üzenni nekem, és mit?

A kávézóhoz érve rögtön megpillantottam egy rendőrautót. Elindultam a bejárat felé, közben a tegnap esti halott férfi alakját újra láttam a szemem előtt, ahol rátaláltam. Elfogott a sírás, egy-két könnycsepp kiszökött. Megdörzsöltem a szememet, de már csak azt láttam, hogy egy területen nincs hó, ami tönkre tette a téli hatást.

- Jó reggelt! – köszöntem megszeppenve.

- Jó reggelt! – köszönt a rendőr, akivel tegnap találkoztam. – épp jókor jött, már csak ön van, akit ki szeretnénk hallgatni. Alig észrevehetően bólintottan, majd utána eredtem. Fanny megsimította a kezemet, hogy nem lesz semmi baj.

Félve ültem le Matt irodájában lévő egyik székre. A férfi ugyan olyan barátságos képet vágott, mint este, ez talán meg is könnyítette a dolgomat. Nem féltem annyira.

- Ismerte a férfit? – csendült fel a hangja egy perc némaság után.

- Nem. – ejtettem ki halkan a három betűs szót a remegő számon.

Untatott hangot hallatott, majd az asztalon heverő papírra nézett. Ujjaival a szék karfáját kopogtatta, bajszát pedig megpödörte. Csend uralkodott el a szobán, a lélegzetét hallgattam. Levegőt vett, majd kifújta, újra egy adag levegőt vett, és újra kifújta.

Miért húzza ennyi ideig az újabb kérdést. Kezdek ideges lenni, egyre nagyobbakat nyelek, ami már kezd számomra nehéz lenni. A szívem gyorsabb tempóra váltott, az ujjam izzadni kezdett. A lábammal zavartan kezdtem el dobolni, hogy ezzel is tudassam vele, lassan megőrülni készülök. Felfigyelt. Meredten nézett rám, és ajkaival szavakat kezdett formálni.

- Tegnap látta először? – kezét karba tette, és az asztalra támaszkodott.

- Igen.

- Mit gondol, ide valósi lehetett, vagy talán csak átutazóban volt?

- É… én nem tudom. – kezemet a combomon kezdtem húzgálni.

- El tudta volna képzelni róla, hogy ellenségei voltak?

- Nem. Barátságosnak tűnt.

- Miért maradt zárás után a kávézóban?

- Ki kellet takarítanom a raktárt büntetésképp, mert reggel elkéstem.

Megértően bólintott, majd a gondolataiban elmélyült, egy új kérdés után.

- Miért ment ki az épületből?

- Ordítást hallottam.

- Látott valakit a közelben?

- Nem, egyedül voltam.

- A munkatársai milyenek? – furcsán nézett rám.

- Olyanok, akik képtelenek lennének gyilkolásra.

Felsóhajtott, majd így szólalt:

- Köszönöm a segítségét. – felállt a székről.

- Eddig kiderítettek valamit? – támadtam le a kérdéssel.

- Tegnap este történt a baleset. Ennyi idő alatt nem juthattunk nagyon sokra. – adta a hideg választ. – És, most ha megbocsát?

Már csak az ajtó nyitódását, és csukódását hallottam. Újra a csönd ölelt magához. Értetlenül ültem a székben. Gondolkodtam, de ezt hamar meg is zavarták.

- Jót ülsz magadért? – hallottam meg a hátam mögött Matt hangját. Rögtön felpattantam, és sietősen indultam el, de elkapta a karomat, és magához húzott, túlságosan is.

- Ha megtudom, hogy bármi közöd is van ehhez az egészhez, drágán fogsz érte fizetni. – suttogta. Szorítása egyre erősebb lett, ezzel hatalmas fájdalmat okozva. Szemében égett a düh lángja, de a miértjét nem értettem. Szuszogását bőrömön éreztem, ami megrémített, úgy fújtatott, mint egy felbőszült musztáng.

Megpróbáltam bátornak tűnni. A karomat szó nélkül kirántottam kezéből, egy szúrós pillantást küldtem felé, majd kimentem az irodájából.

- Mit mondtál? – ugrott elém Fanny. A szívbajt hozta rám, a semmiből termett előttem. Hátrahőköltem, majd miután lenyugtattam magam megszólaltam.

- Az igazat. – az irányt az öltöző felé vettem. A barátnőm utánam eredt.

- El sem hiszem, hogy pont itt… öltek meg valakit. – megborzongott – Annyira sajnállak, nem lehetett szép látvány. Tiszta vér, a végtagjai hiányoznak…

- Fanny! – csattantam fel – Nem kell leírjad, hogy milyen volt, mert akár hiszed, akár nem, én láttam a saját két szememmel. Érted? Láttam. – fordultam ki önmagamból. A sírás megint nem került ki. Először egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd egyre több társa követte. Eszembe jutott a látványa, képtelen voltam kiverni a fejemből, a gyomrom még mindig háborogott, ha csak rá gondoltam. Éreztem, hogy kezdett feljönni valami a torkomon, a kezemet a számhoz kaptam, és a wc-hez futottam. Nem tudtam, hogy mit hányok, hisz tegnap este óta egy falat sem ment le a torkomon.

Undorodottan bámultam magam elé, a kezemmel esetlenül támaszkodtam a wc ülőkén. Kapkodva vettem a levegőt.

A következő percben Fanny kezét éreztem a hátamon. Leguggolt mellém, és sajnálkozott pillantásokkal árasztott el. Az ujjaim remegni kezdtek az öklömben, a gyomrom őrjöngött.

- Delia, sajnálom. De gondolom, már megszokhattad, hogy egy bunkó személyiség vagyok. – nevetett a saját viccén.

- Hmmm… ha adsz vécépapírt, megbocsátok. – vágtam egy idióta képet.

- Tessék. – nyújtotta kuncogva – Most inkább visszamegyek dolgozni, mert a szagtól kezdek rosszul lenni. – legyezte a kezét az orra előtt.

Megtöröltem a számat, felálltam, és a csaphoz sétáltam. Megeresztettem a vizet, és kiöblítettem a számat. Bele néztem a tükörbe. Egy idegen lány nézett vissza rám, ez nem én voltam. Az arc, amit láttam, egy meggyötört ember arca. A bőröm sápadt, a szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, az ajkam lefelé görbült.

Megráztam a fejem, és elmentem átöltözni.

- Sok a vendég? – kérdeztem Fannyt, aki ép egy sráccal szemezett.

- Nem. – válaszolt elvarázsoltan.

Elkezdtem a pultot törölni, közben mindvégig a bejárati ajtót figyeltem. A titokzatos fiút vártam, hogy lépjen be végre az épületbe, de nem történt meg, bár mennyire is szerettem volna. Ki lehetett ő, és miért gondolok ennyit rá? Csak egy dolgot tudtam, még pedig, hogy újra látnom kell.

- Delia, Delia! – lökdösött a barátnőm – Miért nem mész haza? – arcán most először láttam, hogy aggódik értem.

- Minek menjek? Jól vagyok. – vontam vállat.

- Nem, nem vagy jól. – emelte fel a hangját – Csak rád kell nézni, és az ember már rosszul lesz.

- Kössz szépen. – nevettem fel gúnyosan – Igazi barát vagy. – megpaskoltam a vállát.

- É… én nem úgy értettem…

- Tudom, de légy szíves had én döntsem el, hogy mikor kéne haza menjek. Jó? – a szemöldököm a magasba szökött.

- Oké, igazad van. – rázta meg beismerően a fejét – Csak aggódom miattad. – szemét a földre sütötte.

- Gyere ide! – megöleltem.

- Nem ezért fizetlek titeket. – hallottuk Matt mély hangját – Nyomás dolgozni!

Épp azt az asztalt töröltem, ahol tegnap az a férfi ült. A sírás kerülgetett, akár milyen ember is lehetett, de még ő sem érdemelt ilyen halált. Igaz, hogy nem ismertem, de sajnálom. És ha volt családja? Mi lehet velük? Az élet néha igen igazságtalan tud lenni.

Leültem a helyére, és a kezemet pont oda tettem, ahova ő, mikor flörtölni próbált velem. Bűntudatom volt. Miért nem voltam vele kedvesebb? Hisz ő csak meg akart ismerni, én meg nem is foglalkoztam vele. Ha miattam jött este vissza? Akkor a halála az én hibám.

Nem. Badarságokat beszélek, inkább megyek vissza dolgozni.

- Fanny.

- Mondjad? – szólalt meg miközben bezárta a kávézót.

- A férfin gondolkodtam, mi van ha a halála az én hibám? – kérdeztem meg félve.

- Ugyan miért a te hibád lenne? – vonta fel értetlenül a szemöldökét.

- Mert, elutasító voltam vele, és lehet, hogy én miattam jött vissza este. – szememet a földre szegeztem, tudtam, hogy bolondságokat beszélek, ezért inkább nem is akartam látni a lány arcát.

- Lökött vagy. – nevetett fel – Ne hogy bűntudatod legyen, csak, mert bunkó voltál vele.

Nem válaszoltam, a kezemet karba tettem.

- Ne légy buta szívem. – simogatta a karomat – Nem a te hibád, érted? Erről nem te tehetsz, hogy valami végzett vele. Csak is magának köszönheti, hogy ilyenkor itt járkált. – tekintetét az enyémbe mélyesztette.

- De. – a szuszogásom lelassult, szemem kidülledt – Én is itt voltam, és… és akár én is lehettem volna a helyében. – az utolsó szavak fájdalmat okoztak számomra, késszúrásként hasítottak a szívembe. Meredten néztem a lányt, aki a lélegzetét elfojtotta. Egy percre a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttem. Most gondoltam arra, hogy velem is végezhetett volna az a valami. Ha nem lett volna ott a férfi, akkor talán most nem beszélgetnék Fannyval. A fejembe beférkőzött a halál gondolata. Előbb kijöttem volna talán már a másvilágon lennék. Ez az érzés teljesen ledermesztett.

Kezem a szívemre tévedt, hogy dobog- e még. Annyira lesokkolt, hogy a szívem verését nem is éreztem. Még működik, állapítottam meg.

- Ezen ne is gondolkozz! – szólalt meg nagy nehezen – Már a múlté, felejtsd el.

- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – kérdeztem meg sértődötten – Fanny, tegnap este itt öltek meg egy férfit, és kitudja, hogy a tettes, hol tartózkodik. És még azt kéred tőlem, hogy felejtsem el? – néztem rá értetlenül, és zavarodottan – Legalább most lehetnél egy kicsit együtt érző, hisz’ a barátnőd, meg is hallhatott volna.

- De élsz. – csattant fel – Mi értelme olyasmin rettegni, ami meg se történt?

- Chhh… - csaptam a kezemet a combomhoz erőtlenül, a fejemet kedvtelenül csóváltam. Hunyorítva szemléltem az előttem lévő lányt. Ugyan olyan rendítetlen arc nézett rám, mint mikor kiléptünk a kávézóból. Egy kicsit sem bánta meg azt, amit mondott, legalább most az egyszer szégyellhetné magát, ha máskor nem is. Néha nem is értem, hogy miért viselkedik így, azon tanakodtam, hogy mi van, ha nincs szíve. De nem, az nem lehet, ő is olyan érző lény akár csak én.

Szája vízszintes vonalban állt, szeme rebbenés nélkül tanulmányozott engem, tekintete önbizalommal volt tele, a keze pedig karba volt téve. Mintha arra várna, hogy mondjak el olyasmit, ami még csak meg sem történt.

Megráztam a fejem, sarkon fordultam, és indultam az autómhoz, de egy határozott mozdulattal elkapta a karomat.

- Sajnálom.

- Ennyit vagy képes mondani, talán nincs szókincsed? – néztem rá lenézően.

- A barátnőm vagy, és szeretlek téged. Hidd el, hogy érdekel, mi van veled, nagyon is. – kezdte el-elcsukló hangon – Delia, több éve ismersz, rájöhettél már volna, hogy ilyen vagyok, az érzéseimet nem szeretem kimutatni. Képtelen vagyok már megváltozni.

Némán hallgattam a kis mondani valóját, tekintete őszinteséget tükrözött. Zavartan pislogott össze-vissza, szemében egy könnycseppet véltem felfedezni, mire elmosolyodtam. Megöleltem. Beszívtam finom illatát, már is jobban éreztem magam.

- Ugye ennyi elég volt az érzelgősségből, mert ha nem akkor szükségem lesz egy szatyorra, vagy nem is tudom. – a végét elnevette.

- Persze. – toltam el magamtól – Mehetünk.

Minél inkább közelítettem az autóm felé hátrálni kezdtem. Féltem, hogy megint találni fogok egy levelet. Vonszoltam magamat előre, ideges lettem. A kezemet a számhoz tettem, és féltett pillantásokat ejtettem a járgányomra.

- Nem fog megharapni a kocsid. – próbált viccelődni Fanny, miközben a kulcsa után kotorászott a táskájában.

Ráfintorogtam, majd én is előhalásztam a slusszkulcsomat.

- Reggel találtam egy levelet. – sóhajtottam.

- Ezzel mi a probléma? – ráncolta a szemöldökét.

- A motorháztetőmre volt ragasztva, a borítékon pedig nem volt név, cím, semmi. – csaptam lágyan az ajtóra.

- Titkos hódoló? – emelgette a szemöldökét.

- Ne bolondozz! – legyintettem – Még is kinek tetszenék?

- Ha tennél a külsődre remek cicababa lenne belőled. Ha akarod, segítek. – kacsintott.

- Nem kérek belőle, így tökéletes vagyok. – néztem végig magamon.

- Mi állt a levélben?

- Nem emlékszem pontosan, holnap elhozom.

Hol lehet? – kotorásztam a levél után. Ide dobtam, de nincs itt. Elvitte volna valaki? Nem, az lehetetlen. Ki lenne olyan őrült, hogy egy szemetesbe nyúlkáljon? Erre a gondolatmenetemre felnéztem, megráztam a fejemet, és folytattam tovább a keresgélést.

Már majd nem, hogy a kukában vagyok, de nem találom. A kezem bacikkal lett tele, virít a kosz rajra. A bűz pedig már elöntötte a tüdőmet. De még mindig nincs meg.

Egyetlen egy oka van, hogy eltűnt innen. Valaki megelőzött, és szépen eltette magának. Már csak az a kérdés, hogy ki tett volna ilyet?

Megnéztem a földön is, hátha ki esett, de ott sem volt. Idegesen toporzékoltam, gondolva, hogy ettől megoldódik a problémám, de nem jártam sikerrel. Letörölte, magamról a koszt, ahogy csak bírtam és csüggedve bementem a házba.

A szüleim felvont szemöldökkel néztek rám, a nappaliban ülve. A szájuk tátva maradt.

- Ne kérdezzétek. – felrohantam a szobámba.