2. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késtem a résszel, de ma sikerült meghoznom. Nagyon örültem a kommenteknek, köszönöm.:) Aki, olvassa a blogom, azt szépen megkérem, hogy írjon valamit, mert így nem tudom eldönteni, hogy van- e értelme írni ezt az egészet. Lehet negatív komment is, mert azok építenek a legjobban:) ... Jó olvasást!♥

Valóság, vagy ne tán álom?

A fantáziám szüleménye,

Vagy inkább a titkos múlt?

Eget rengető érzések,

Félelem, tudatlanság bálja.

Kacagva tekintenek reám,

Ki a homály tengerében vész el.

*Delia szemszöge*

- Anya! – kiáltottam fel rémülten az álomból felkelve. Testem zihált a félelemtől és a zavartságtól. A levegőt akadozva vettem, minden egyes levegő vételben szenvedést éreztem. Szívem őrülten kalimpált a helyén, mintha most rögtön ki akarna ugrani a meg szokott testből. Félve pillantottam a szoba minden egyes pontjára, azzal a céllal, hogy rajtam kívül nem-e tartózkodik senki ide bent.

Ránéztem az éjjeli szekrényen pihenő órára; pontosan öt órát mutatott. Még mindig sötétség honol a világon. A Hold törött fénye gyéren tükrözte az ablak körvonalait a földre. Hatalmas csend bújt mellém, ami már kín volt számomra, csak a szuszogásomat lehetett hallani, ez volt az élet egyetlen jele.

Kezdek megnyugodni, de a kezem és a lábam még az ijedség hatása alatt van. Remegő végtagjaimat lassan húztam közelebb magamhoz. Átöleltem a térdemet, tekintetem pedig meredten bámult az árny uralma alá vett sarokba. Képtelen voltam más fele nézni, talán nem is akartam. A semmiből hírtelen sikoly féleséget hallottam kintről. Hátrahőköltem. A takarót magam köré vontam.

Szívem sebesen kezdett el verni, torkomban gumó keletkezett. Nyelésem a néma szobában, a közelben egy szikla földet éréséhez volt hasonlítható. Erőltetett mozdulatokkal indultam el az ablak felé. Csupasz lábam vihorászva csattogott a padlón, minden egyes lépésbe bele remegtem. Megérintettem az ujjam begyével a kihűlt üveget. A kinti látvány horrorisztikus volt. A hó békésen szállingózott, a sötétben megbúvó fák különös alakokat öltöttek. A szél is kezdett felerősödni. Szemrebbenés nélkül néztem körbe, de csak a barátságtalan telet láttam, semmi egyebet.

Megkönnyebbülve sóhajtottam, mikor ismét hallottam azt a hangot. A hang irányába figyeltem, ami a kapura mutatott… nyikorog. Csak a szél csukogatja és nyitogatja az öreg fakaput.

Erre is fényderült, úgy hogy visszafeküdtem az ágyamba. A takarót a fejemig húztam, majd lehunytam a szememet, és már aludtam is.

Reggel az óra ébresztett. Nyűgös hangot hallattam, miközben próbáltam az ébresztőt kikapcsolni. Kedvtelenül helyeztem ülőhelyzetbe a testemet. Hatalmasat ásítottam a nyújtózkodás közepette. Megdörzsöltem a szememet, majd elbattyogtam a fürdőig.

Amint elvégeztem a reggeli teendőimet eszembe jutott, ami pár órája történt velem. Vagy talán csak álom lenne? Nem az kizárt dolog, biztos vagyok benne, hogy ébren voltam.

Mit jelenthetett az az álom? Ebből az egészből nem értek semmit. Olyan valóságosnak hatott, mintha egyszer már átéltem volna. És akik az autóban ültek, azok még is kik lehettek? A kérdések villámszerűen hatoltak be a fejembe, maguk mögött hatalmas káoszt hagyva.

A szívem. Mi ez a különös érzés, ami elfogott? Sajog valami után, de fogalmam sincs róla, hogy mi az a dolog.

- Jó reggelt! – apu egy puszit nyomott a fejemre.

- Jó reggelt! – leültem a szokásos kávémmal a helyemre, majd lassított tempóban kezdtem el kortyolgatni. Hírtelen eszembe jutott a hajnali incidens. – Apu. Ha ráérsz, megjavítanád a kaput?

- Persze, de mi baja? – fordult felém értetlenül.

- Nyikorog. – adtam a tömör választ. – Szerintem valami baja lehet a zárnak, mert egész éjjel nyitva volt. – tettem hozzá.

- Ahogy látom, nincs semmi baja. – nézett ki az ablakon. Szó nélkül felálltam és mellé sétáltam. Tátott szájjal néztem a kaput… egyben van.

- De… biztos anya becsukta. – hitegettem magam.

- Még mélyen alszik. – hallottam a hideg felvilágosítást. Zavarodottan ráztam meg a fejem. Még egy kicsit időztem az ablak előtt, majd felvettem a kabátomat, és elindultam a munkahelyemre.

- Kérnék két csésze kávét cukorral. – vettem fel a rendelését az idős házaspárnak.

- Rögtön hozom. – mondtam mosolyogva.

- A szokásos? – kérdezte Fanny.

- A szokásos. – rátámaszkodtam a pultra. Újra az álmom jutott az eszembe. Nem hagy nyugodni. Ha csak rá gondolok, elkap a félelem érzet, a remegés. Ezzel az egésszel olyan deja vu érzetem van, megrémít. Ki kell derítenem. Nem inkább nem is foglalkozok vele, hisz ez csak egy álom.

- Delia, viheted. – tette le elém a lány a tálcát a két csésze kávéval.

Az idő telt, a vendégek jöttek mentek, fogytak, gyarapodtak. Minden napomat szinte itt töltöm, a megszokott kávézóban, megszokott emberekkel körül véve.

Mivel most nem nagyon volt dolgunk Fannyval pihenőt tartottunk… beszélgettünk. Az egyik pillanatban hideg levegő áramlott be az ajtón, a csengő csilingelésével egy időben. Egy magas középkorú, jó tartású, aránylag helyes férfi lépett be, egyenruhában. Tekintete körbe járta a nem túl nagy helységet, majd rajtunk állt meg. Arca semmit mondó volt, de valahogy még is sötétséget sugallt felém.

Határozott léptekkel közeledett felénk, lába alatt felnyögött a régi padló. Pillantása mozdulatlan, egy pontra figyelt.

- Ez ki? - mondtam az orrom alatt a mellettem álldogáló, megszeppent barátnőmnek.

- Tom Fletcher vagyok. – szólalt meg mély, rekedtes hangon. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, mert az kizárt, hogy ilyen távolságból meghallott volna. Lehetetlen.

Farkas szemet néztünk egymással, ahogy helyet foglalt az előttem tátongó széken. Kezét összekulcsolta az asztal fölött, majd rátámaszkodott. Szája egyenes vonalban állt, akár csak a szemöldöke. Szeme próbált küldeni felém valamit, de képtelen voltam rá jönni, hogy mit.

- Pirítóst kérek, de jó ropogósra sütve. – szólalt meg egy perc után. Félénk kislány módján bólintottam, majd elkezdtem készíteni a rendelt ételt.

- Ön az új sheriff? – kérdezte gyámoltalanul Fanny.

- Ha már ezt az egyenruhát hordom, egész biztos, hogy én vagyok az. – nem nézett ránk, miközben válaszolt. Hangja számomra olyan, mintha a fülemet belülről tűvel szurkálnák. Sejtjeimben érzem, hogy ez az ember nem a nagylelkűségéről lesz majd a középpontban.

Amint elment bezártunk, mert Ő volt az utolsó vendég. Az ajtón kilépve a csípős szél támadt rám, a közelsége kellemetlen és zavaró. Összehúztam magamat a hideg hatására, kezemet zsebre tettem, amíg eltrappoltam az autómig.

A nap már szinte elveszett a fák ágai között, nem sokára nyugovóra tér. A fagyott hó a talpam alatt kegyetlenül roppant fel. Amerre néztem senkit se láttam, egyedül voltam.

Ügyetlenül próbáltam behelyezni a kulcslyukba a kulcsot, kezem remegett, így még nehezebb volt a dolgom, amint sikerült fellélegezve ültem be az autó puha ülésére. Elindítottam a motort, majd bekapcsoltam a fűtést.

Olyan érzésem volt, mintha figyelne valaki, körbe néztem a környéken, de egy árva lelket se vettem észre. Elindultam.

- Jó estét! – köszöntem mosolyogva a könyvtárosnak.

- Szia. – üdvözölt barátságos mosollyal az arcán. – Már azt hittem, hogy nem fogsz jönni.

- Az időjárás. – húztam a számat.

- Igaz. A könyvek már a megszokott helyeden hevernek. – bökött az állával az asztalhoz, ahol minden este ülni szoktam.

- Köszönöm. – sarkon fordultam, és elindultam.

Próbáltam összpontosítani a történelemkönyvre, holnapra meg kell tanulnom, ha át akarok menni a vizsgán. Meredten néztem sorra a szavakat, többségét nem értettem. Elővettem a füzetemet és elkezdtem jegyzetelni, leírtam néhány fontosabb évszámot és fogalmat.

Fejemet a tenyeremre támasztottam, a betűk kezdtek elhomályosulni. Egyre nagyobbakat pislogtam, közben nagyokat ásítottam.

Az álmomat láttam magam előtt, újból átéltem. Az autó a hóviharban, a fák vadtánca, különös árnyak a fák között, ismeretlen emberek a kocsiban. Ezeket, a képeket láttam leginkább. Ami ismerős volt, az a kis lány, mivel az én voltam. Ez jelent valamit, kötelességem kideríteni.

- Delia. – hallottam egy ismerős hangot, két kéz ért hozzám.

- Mi? Mi van? – szólaltam meg álomittas hangon. Felnéztem a mellettem álló nőre Mrs. Smith volt.

- Zár óra van.

- Hogy-hogy? – ráncoltam a szemöldököm. – Hisz’ nem olyan rég ültem le.

- Az már vagy négy órája volt.

Az órámra néztem; tíz óra. Úgy látszik elnyomott az álom. Unottan szedtem össze a cuccomat, elköszöntem, majd beszálltam az autómba.

Hazaérve megvizsgáltam a kerítést, jól szemügyre vettem. Az ég adta világon nincs semmi baja, pedig fogadni mernék rá, hogy akkor éjjel, nyitva volt, és szinte darabokban állt. Próbára tettem, nem nyikorog. Zsebre tett kézzel álltam előtte, mikor neszezésre lettem figyelmes a vaksötétségből.

Az éjszaka már utolért. A nagy csöndben felerősödtek a legapróbb dolgok is. A baglyok huhogása betöltötte a téli tájat, mocorgásokat hallottam a fák mögül. Van itt valaki. Óvatos lépésekkel indultam a biztonságot nyújtó ház felé, magam mögött hagyva az idegen, bal jós éjjeli tájat.

Egyre közelebb éreztem azt a valamit, szaporább lépésre váltottam, lélegzetem felgyorsult, szívem őrülten kalimpált. Tekintetét magamon éreztem, lélegzete elért hozzám.

- Ki van ott? – kérdeztem kétségbeesetten. Futottam. Ijedten néztem hátra. A mély hó megnehezítette a menekülésemet, de le kellett győzzem, nem bukhatok el. Körülöttem van, engem akar bármi is az. Percek kérdése és elér hozzám. Belül visítottam a félelemtől, de ezt képtelen voltam az éjszakába kiabálni. Csak a menekülésre tudtam gondolni. A hideg levegő késként hasított végig a torkomon. Hatalmas fájdalmat éreztem.

Ismét láttam magam előtt az álmomat. Vihar, felborulunk.

- Ne! – kiáltottam fel. A következő pillanatban, a hóban feküdtem, egyesen arccal előre estem. A hideg égette bőrömet, testemben éreztem megállni a vérkeringést. A fájdalom lüktetett a fejemben, az elesés következményeképp. Magamba fojtottam a félelmet. Csak feküdtem, és vártam, hogy most mi fog történni. Füleltem, hátha meghallok valamit, de a szuszogásomon kívül semmi más nem volt életre jellemző jelenség.

Valami megérintett, valami hozzám simult. A szemem hatalmasra kidülledt, mozdulatlan voltam. Érintése gyengéd volt.

- Mit csinálsz te itt? – kérdezte apa értetlenül.

Esetlenül felálltam a hóból, majd lesöpörtem magamról.

- Kémlelem testközelből a jéggé dermedt földet. – vágtam egy idióta képet.

- Aha. – szökött magasba a szemöldöke. Láttam, hogy nem veszi be amit próbálok neki beadni, de szerencsémre nem követelődzött az igazsággal.

Egy hírtelen mozdulattal megfordult, és az ajtó felé vette az irányt.

- Én is megkérdezhetném ezt tőled! – kiabáltam utána.

- Aggódtam a lányomért. – nem fordult meg, menet közben válaszolt. Karba tett kézzel bámultam utána, ahogy körvonala egyre jobban kirajzolódik a fény hatására.

Ahogy bement, a vállam fölött hátra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, van ott e valaki, de egy fekete macskán kívül nem láttam senkit, így bementem.