2011. július 18., hétfő

3. fejezet

Sziasztok szeretett olvasóim!♥ Meg hoztam a 3. fejezetet. Nekem nem nagyon nyerte el a tetszésemet, és talán kicsit össze is csaptam, na de mindegy a véleményezést rátok bízom. Most is örömmel fogom várni a kritikákat.:D Meg szeretném köszönni a 14 követőt, nagyon örülök neki. Az elején nem gondoltam volna, hogy fog majd bárkinek is tetszeni a blogom, de kellemesen csalódtam.:)) Jó olvasást!♥((=

"Zord kemény tél, ami körül vesz,
Barátságtalan táj, amerre csak nézek.
Nappal, majd éjszaka,
Megnyugvás, majd félelem.
Az éjszaka átölelt, testem reszket,
Újra itt van a titokzatos sötétség.
Amerre csak nézek hatalmas homály,
Nem látok senkit, még is tudom,
Van itt valaki."

Reggel késve keltem, mert egész éjjel, megállás nélkül ment az agyam, a legutóbbi pár nap történésein gondolkodtam. Próbáltam keresni valami logikus választ, de hiába, nem jutottam egyről a kettőre. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Arra a következtetésre jutottam, hogy mind mögött természetfeletti hatalom áll, de hamar elfelejtettem, mert a végén még elmegyógyintézetbe zárnának, ha ez kitudódna.
Gyönyörű, napos reggelre virradt Clark Fork lakossága. A Nap egy kecses mozdulattal szökkent fel az égboltra, kósza sugarai rövid időn belül uralkodtak el a városon. Felkelésre parancsolt minden egyes élőlényt, aminek a többségünk be is hódolt. Eljutott a fülemig az élet első jele, madarak csiripelése zengte be a környéket.
A fény szórakozottan hatolt be a sötétítő által kihagyott hézagokon, életet hozott a sötét szobába. A faágak árnyképe lágy óvatossággal táncolt a barackszínű falon.
Szemem, amint hozzá szokott a félhomályhoz, felálltam, az ablakhoz sétáltam és utat engedtem a fénysugaraknak, amik hatalmas erővel tódultak be a szabaddá tett úton. A hírtelen világosság kín volt számomra, szememet reflexből behunytam, majd pár másodperc elteltével felnyitottam szemhéjamat.
A látvány mesebelinek hatott. A jéggé dermedt havon a fény sugarai csúszkáltak, szikrázott. Mintha sorban elhelyezett üvegkristályok álltak volna egymás mellett, hogy elfélemlítsék a „betolakodókat”. Bármi volt az útjában, a világosság utat tört magának megrezdülés nélkül, szlalomozva hasított át a faágak között, könnyed, légies mozdulatokkal.
Az égen alig egy-kettő felhő kószált cél tudatlanul, amin nevetve vágtak át a repkedő madarak. Öröm táncot lejtettek a semmiben, messze a talajtól. Kis idő elteltével belépett közéjük egy „harmadik személy”. A szél kacagva taszította el őket egymástól, értelmetlenül járták tovább az egy személyes táncot, aminek a szépsége nem ugyan az volt, amit az imént láttam.
A földön az új hóban különböző lábnyomokat pillantottam meg akaratlanul is. A többségük nyúlé, kóbor kutyáké és macskáké lehetett, az egyiket biztosra vettem, apukámé volt.
- Te jó ég! – kiáltottam fel ijedten. Már öt perce dolgoznom kéne, én meg még mindig az ablak előtt csodálom a természet szépségeit.
Sietve kaptam fel magamra valami meleg, kényelmes ruhát, elpakoltam a táskámba a fontosabb dolgokat. Felvettem a kabátomat, a cipőmet, és már itt se voltam. Beültem az autóba, próbáltam beindítani, de hiába. Lefulladt. A remény sugara még mindig élt bennem, bár ez igen kevés volt. Az erőfeszítéseim mind hiába valóak voltak. A kocsim köhögő hangot hallatott, majd végleg feladta a harcot, meghalt.
Káromkodva löktem ki az ajtót, ami csoda, hogy nem esett le a helyéről, a rá zúdított erőm miatt. Idegesen toporogtam a hóban, kezemet remegve kulcsoltam össze a tarkómon, majd a fejemet a karomra hajtottam. Vicsorogva morogtam fel, és ezzel egy huzamban bele rúgtam a jármű oldalába. Ezzel csak annyit értem el, hogy iszonyú fájdalom nyílalt a lábamba.
Dühömben a kezembe haraptam, hogy ne kezdjek el őrültek módjára kiabálni, mert félő, hogy valaki rossz szemmel fog rám nézni. Elkezdtem relaxálni, régebben mindig bevált. Szememet behunytam, bele szippantottam a friss, téli levegőbe, majd egyenletesen eresztettem ki az orromon. Düh mentes elmével tekintettem körbe, még utoljára bele rúgtam a hóba, majd az irányt a munkahelyem felé vettem.
Az életemen kezdtem elgondolkodni. 19 éves vagyok, nincs barátom, az egész napot egy kopott kávézóban töltöm, az estéim pedig a könyvtárban telnek. Amióta kijártam az óvodát magántanuló vagyok. A szüleim sose engedték, hogy rendes iskolába járjak, és emiatt rengetegszer hisztiztem. Még a mai napig képtelen vagyok megérteni az akkori döntésüket, és talán emiatt lettem olyan amilyen vagyok. Kevés barátom van, talán amiatt, hogy a személyiségem nem a legelviselhetőbb, inkább magamnak való vagyok. A legjobb barátnőm egyben a munkatársaim is, őt kiskorom óta ismerem, ha nem lenne nekem, rég elvesztem volna az élet tengerén.
Húsz perc sétálás után elértem a „végállomásig”. Bizonytalan mozdulattal markoltam meg a jéghideg kilincset. Érintésére megborzongtam, amit az összes porcikámon éreztem. A csengő jelezte a halálomat, ugyan is a főnököm most szerzett tudomást a késésemről. Az épületben lévő összes tekintet rajtam járkált, zavarban éreztem magam, sose szerettem, ha én vagyok a középpontban.
Matt lépésének hangja, mintha a duplájára növekedett volna. Tekintete üres, és semmit mondó volt, mint általában szokott. Vészesen fújtatott, mint egy megvadult musztáng. Fejét felemelve közeledett felém, ezzel azt sugallva, hogy itt Ő a főnök, és ha nem az van, amit mondd, fizetnünk kell érte.
Nagyot nyeltem, amit valószínűleg nem csak én hallottam, a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. Féltem a szemébe nézni, ezért pillantásomat a földre sütöttem.
Erős fuvallatot éreztem magamon, megállt előttem. Lábával ingerülten kezdett eldobolni, kezét karba tette, szuszogását bőrömön éreztem.
- Delia McGregor! – kiabálta a képembe fenyegető hangon. Az arcom a nyálától lett tele, ami nem a legjobb dolog a világon.
- É… én sajnálom, de az autó…
- Nem érdekel a szánalmas kifogásod! – vágott közbe a szavamnak. Szájából érzelem mentes szavakat engedett útjára, amik kíméletlenül csapódtak az arcomba. Ebben a pillanatban tekintetével képes lett volna nála egy nagyobb ellenfelet is megsemmisíteni. Erei kiduzzadtak a méregtől, ami még félelmetesebbé tette az előttem álló férfit.
Ha jobban bele gondolok nem is csodálom, hogy ennyire kiakadt, hisz’ sose kedvelt, de mivel apukámnak a neve tiszteletre méltó ebben a városban, ezért nem rúg ki, mint egy koszos kutyát.
- Bezárás után, lemész a raktárba, és rendet varázsolsz. Megértetted? – nézett sötét pillantással rám.
- Kérem ne! – érzelgősebben ejtettem ki, mint szerettem volna, de talán így hatásosabbnak bizonyul. – Este nekem a könyvtárban van jelenésem. – mondtam gyámoltalanul. Szemöldökét összehúzta, farkas szemet néztünk.
Akaratlanul is megfogtam a vállamat, és próbáltam angyali képet vágni, hátha meg esik rajtam a szíve.
- Megértetted? – kérdezte az előző mondatomat figyelmen kívül hagyva.
- Meg. – zsörtölődtem az orrom alatt. Állát győztesen emelte fel, majd sarkon fordult és visszament az „irodájába”. A társaság még mindig engem figyelt, nagyot sóhajtottam, és elindultam átöltözni.
- Ne is foglalkozz vele. – legyintett Fanny.
- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – a szemöldököm a magasba szökött. – Vizsgára kell készülnöm, muszáj elmennem a könyvtárba, ha meg akarom szerezni az érettségit, kell tanulnom.
- Miért hajtasz ennyire az érettségire? Mit fogsz vele elérni az életben? Semmit. – mondta hidegen.
- Tudod Fanny, rajtad kívül vannak olyan emberek, akik el is szeretnének érni valamit az életben. – mondtam közömbös hangon. Hatalmas csend uralkodott el körülöttünk. Tekintetemet a cipőmre szegeztem, amit az imént kötöttem meg. Lelkiismeret furdalás költözött a szívembe, rosszul éreztem magam, amit az előbb ejtettem ki a számon. Félve néztem fel az előttem ácsorgó lányra, aki a megdöbbenéstől mozdulatlanul állt. Az életünk során ilyenre még nem volt példa, hogy így beszélünk egymással.
Bágyadt pillantást küldtem felé, mire szemébe könny szökött. Csak a légy zümmögését lehetett hallani. Az élet, mintha meg állt volna ebben a helységben. A levegő körülöttem, mintha a földre akarna nyomni, nagy súlyt éreztem magamon, azt hittem, hogy már tényleg össze fogok esni. A szívem őrülten kalimpált, az iménti szócsatánk miatt, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja azt, amit akar.
A csend már kelletlenül érintette a fülemet, ezért kénytelen voltam megtörni.
- Sajnálom. – csak annyit voltam képes kinyögni.
- Semmi baj. – mondta közömbös hangon. – Igazad van. – rázta a fejét, mintha ebben a pillanatban jött volna rá valamire. – Nem kellett volna túlreagálnom, engem a tanulás sosem érdekelt, nem is értem, miért sértődtem meg ennyire. – vont vállat játékosan. – Fátylat rá. – legyintett.
- Biztos, mert ha haragszok, akkor megértem, és…
- Delia, ugyan már! Nem haragszom, ne legyél állandóan ilyen kis naiv. – leült mellém, és átölelt. Megkönnyebbültem. Kezemet szorosan kulcsoltam a nyaka köré, arcomat a vállába fúrtam, és beszívtam a finom illatát.
- Elég az érzelgősékből – nevetett fel szórakozottan a lány. -, menjünk vissza dolgozni, mert a végén még én is ki fogok kapni.
- Nézd csak azt a fekete kabátos pasit! – szólt Fanny, mikor épp az edényeket törölgettem. Az épület remekül van felépítve, mert még a konyhából is ráláthatunk az emberekre. – Most ült le az egyik ablak mellet lévő asztalhoz.
- Látom. – folytattam tovább a megkezdett munkámat.
- Nem látod, hogy néz ki? Jóképű. – ájuldozott. – Itt a lehetőség, hogy kifogj egy remek férfit. – emelgette a szemöldökét.
- Ha ennyire tetszik neked, miért nem te szeded fel? – a kezébe nyomtam a konyharuhát.
- Ugyan már Delia. – nyavalygott. – Legalább próbáld meg, és ha nem sikerül, majd talán akkor rá vetem magam.
- Dolgoznom kell. – megfogtam a seprűt, és elkezdtem sepregetni.
- Már kezdem unni, ezt a kifogásod. – a vigyor a szájáról egy csapásra tűnt el. – Örök életedre szingli akarsz maradni? - megfogta a kezem, hogy nézzek a szemébe.
- Miért ne?! - mondtam érzelem mentesen.
- Feladom. - keserűen felsóhajtott. Pár lépést arrébb ment, a combjára csapott, és megpördült a saját tengelye körül. - Nem megy. - toporgott. - Próbáld már meg, lágy szíves.
- Miért akarod ezt ennyire? Miért nem csapsz te rá? Neked sincs barátod. - ráncoltam a szemöldököm.
- Mert a barátnőd vagyok, és jót akarok neked - átkarolta a nyakamat.
- Nem bánom, de - mutattam a mutatóujjamat. - most először és utoljára.
- Oké. - szólalt fel örömittas hangon. - Na, szóval. Menj oda ahhoz az asztalhoz. - az egyik ablakhoz közeli asztalhoz mutatott. - Arra van, látod?
- Fanny, nem kell, úgy tegyél, mintha fogyatékossággal élő ember lennék. - mondtam gúnyosan.
- Bocsi. - elő vette az angyali arcát.
Kelletlenül kifújtam a levegőt, majd arra vettem az irányt, amerre mondták. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, szó szerint vonszoltam saját magamat. Az idegességtől a gyomrom görcsbe rándult. Még is miért teszem én ezt, hisz nem is akarok tőle semmit. De amilyen rábeszélhető vagyok, meg teszek mindent, amit mondanak nekem. Egyszer még ez a tulajdonságom fog a sírba vinni.
Hogy kezdjek vajon hozzá? Mit mondjak neki? Az lenne a legjobb, ha hagynám az egészet, és átadnám a terepet Fannynak. Egyre közelebb voltam hozzá, és még mindig nem tudom, hogy mit fogok tenni. Úgy haladtam előre, mintha megigéztek volna, semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra a fekete kabátos férfira. Szemrebbenés nélkül tanulmányoztam. Elég hosszú, sötét barna haja van, egy kicsit borostás, a szája vékony, és nem sokkal lehet tőlem magasabb. Még csak nem is az esetem. Rám nézett.
Idegességemben a vállam fölött hátra néztem Fannyra, aki hessegetett, hogy menjek tovább. Tekintetem újra a férfin járkált, aki a szemét le se vette rólam. Arc kifejezése barátságos volt, a szája egy apró halvány mosolyba ment át, keze pedig idegesen járkált az asztalon, még Ő se tudta, hogy mit kezdjen velük. Nyeltem egy nagyot, és megálltam előtte.
Észre vettem, hogy felmér tekintetével, kaján vigyorral az arcán fedezte fel a testemet. Amint meglátta, hogy észre vettem zavarodottan megrázta a fejét, és az étlapra szegezte pillantását. Közben elő vettem a jegyzetfüzetemet és a tollamat, ha véletlenül nem bírnám megjegyezni a kívánt ételt, amit rendelni akar.
Már egy ideje a menüt tanulmányozza, kezdtem ingerült lenni, mert nem akarom az egész napomat itt tölteni. Újra hátra fordultam Fannyhoz, a szájáról azt olvastam le, hogy lépjek én, ha már a férfi hezitál.
- Eldöntötte, hogy, mit szeretne? - kérdeztem meg magabiztosan.
- A spárgás frittata jól hangzik. - mosolygott.
- Jó választás. - kedvesen rá mosolyogtam, majd sarkon fordultam és elindultam, mikor hozzám szólt.
- Esetleg visszajöhetnél, ha nincs sok munkád. - mondta bátortalanul.
Visszafordultam, és így szóltam:
- Bocsi, de rengeteg a dolgom, nem érek rá. - hazudásban sose voltam aranyérmes, de most a legjobban kellett előadnom magam. Egyenesen a szemébe néztem, hogy még hatásosabbnak tűnjek. Azt hiszem be is jött. Fogtam magam és elmentem. Rosszul éreztem magam, hogy füllentettem, de nem akartam vele beszélgetni. Az arca láttán megfájdult a szívem, de talán Fanny majd elűzi a bánatát.
- Ne kérdezd. - mondtam alig hallhatóan.
- Lekoptatott?
- Fordítva.
- Ez az Delia, megint nem csalódtam benned. - nevetett fel gúnyosan.
Nem is foglalkozott sokáig velem, amint lett egy kis szabad ideje a férfihoz sétált. Pár perc múlva már hangos, ön feledt nevetésben törtek ki. Öröm volt nézni őket, miért nem vagyok olyan, mint Fanny. Amióta a világon vagyok a saját kis világomban élek, másokkal nem is törődve, nem is csodálom, hogy nincsenek barátaim. Hisz' az összes lehetséges utat átjárhatatlanná tettem, amin tudnának közeledni felém. Néha azt kívánom, bárcsak megmerném mutatni az embereknek, hogy ki is vagyok valójában, és kitörni egyúttal ebből az elzártságból. Nem akarom így leélni az életemet, még olyan fiatal vagyok. 19 éve vagyok a földön, de még úgy igazán nem is éltem. Reggel felkelek, jövök a munkámba, 5 körül pedig indulok a könyvtárba, és egész este ott gubbasztok a könyvek fölött. Még is mi ez, ha nem élet pazarlás? Nem akarom ezt folytatni tovább, meg akrok változni, de ez sajnos nem olyan egyszerű.
Körbe néztem az épületben. Láttam egy szerelmes párt, ahogy ölelgetik, és csókolgatják egymást. Kellemes szavakkal árasztják el a másikat, kezükkel gyengéden megérintik a másikat. Még sosem volt barátom, én is meg szeretném tapasztalni a szerelemmel járó érzéseket. Olyan szinten nagy szeretet hiányom van, hogy a szavakkal leírhatatlan. Ki szeretnék végre törni a kalitkámból, ami eddig oly' sokáig fogva tartott. Akarom érezni egy férfi közelségét, érintését, mikor az arcomat cirógatja, meg szeretném tapasztalni, azt mikor majd beleőrülök a hiányába, ha már egy napja nem találkoztam vele. Azt szeretném, ha megnyugtató ölelése rajtam lenne, lágy csókokkal ársztana el, amivel képtelen lennék betelni. Kívánom már egy férfi puha ajkait az enyémekre. Az ágyam kezd félelmetesen magányos lenni, reggel arra kívánkozom már kelni, hogy legyen valaki mellettem, és, hogy játékosan a fülembe súgja: Jó reggelt szépségem. Azt akarom, hogy legyen egy olyan férfi mellettem, akire bármikor számíthatok, aki csak azért van a világon, hogy boldoggá tegyen, aki önmagamért szeret.
De ahogy magamat ismerem ezeket mind, sosem fogom megtapasztalni, mert változásra képtelen vagyok. Bele kell, törődjek, hogy a világ nem fogja megtudni, hogy milyen ember is vagyok igazából.

A kávézóban folyton megy az élet, nincs egy olyan perc mikor néma csend lenne. Néha még a rendelést se vagyok képes megérteni, pedig a lehető legközelebb hajolok az illetőhöz. Reggeltől kezdve talpalok, nem érzem a lábaimat, és még több mint két órát itt kell dekkolnom. De sajnos a pénz muszáj, akinek nincs az elveszik az életben, és én ezért mindent megteszek, hogy ez velem ne forduljon elő.
Nap, mint nap, találkozok olyan emberekkel, akiket a legszívesebben az északi sarkra küldenék, ebből az egy okból mondanék fel nagyon szívesen. Valakinek a jelenléte állandóan tönkre teszi a kedvemet a viselkedésével.
Épp az egyik megüresedett asztalt törölgettem, mikor egy rejtélyes férfi lépett be az ajtón. A jelenlétével hatalmas csendet varázsolt, mintha egy igét mormolt volna el, mielőtt még az épületbe tette volna a lábát. Mindenkinek a tekintete rá szegeződött, erre felé még senki sem látta, valószínűleg nem olyan rég költözhetett ide.
Elég magas, fejét fekete haj korona borította, és az egész arcát szinte elfoglalta a hatalmas, tengerkék szeme. Az ajka telt, az orra ugyan kicsit furán néz ki, de ettől eltekintve igen jó képű srác.
Körbe nézett, majd elindult a pulthoz. Egy könnyed mozdulattal feltornázta magát a székre, ami a hosszú lábaival nem lehetett nehéz számára. Kezeit összekulcsolva a combjára helyezte, és türelmesen várt, hogy valaki oda menjen hozzá. Hátra nézett, és szeme rögtön megtalált engem. Ijedten sütöttem a pillantásomat az előttem tátongó asztalra. Az egész testem megremegett, ahogy rám nézett, volt valami varázslatos benne. Képtelen voltam innen elmozdulni, a lábam a földbe gyökerezett. Már egy porszem sem volt, a bútoron, de tovább töröltem. Magam előtt még mindig látom a szempárt, ami engem figyelt.
- Kis asszony! - szólt egy öreg férfi.
Vajon a pillantása, még mindig rajtam van, vagy már előre fordult. Lehet, hogy nem is engem szemlélgetett, hiszen vannak nálam sokkal szebb lányok a kávézóban. Nem maradhatok itt, akár néz, akár nem, muszáj lesz tovább dolgoznom, elvileg ezért kapom a fizetésemet.
- Kis asszony! - mondta idegesebben.
A lábamra, mintha nagy súly került volna, nem bírtam felemelni.
- Delia! - fogta meg a karomat Fanny.
- Mi van? - kaptam fel ijedten a tekintetemet, az előttem álló lányra.
- Ha nem hallanád, valaki már szólongat. - hunyorítva nézett a két asztallal arrébb ülő férfira. - Indulás!
- Mit hozhatok? - kérdeztem meg zavartan.
- Köszönöm, de az imént jött ide egy kedves kisasszony. - mondta mosolyogva.
- O... értem. - megvakartam a tarkómat, majd a pult mögé mentem.
- Annyira zabálnivaló. - bökött a fejével az előttünk üldögélő srácra, aki időközben már rendelt is egy csésze kávét.
- Igen az. - mondtam semmit mondóan.
- Hogy neked mindig el kell rontani a kedvemet. - forgatta a szemeit, és az említett férfihoz cammogott.
Ha jól érzem, nem sokára felírhat a listájára még egy srácot, akit megszerzett. Fanny minden báját bevetve könyökölt a fiú elé a pultra. Fekete haja vette körül hófehér szív alakú arcát, kiemelve a smaragd zöld szemeit. Szája kacéran ment át egy mosolyba, ami még szebbé tette a lányt. Tökéletes fogsora szinte visszaverte a napsugarak gyér fényét. Lágy hangon csendült fel, de a srác mit sem törődve vele fizetett, és már ki is ment az épületből.
- Még egy ekkora barmot. - zsörtölődött Fanny karba tett kézzel, és a srác után nézett. - Még csak rám sem figyelt. A kávé talán érdekesebb, mint én? - sajnáltatott arccal nézett felém, szemeit kidüllesztette golf-labda nagyságúra. Idegesen fújtatott, az arcába bele lógó haj tincsek vihorászva emelkedtek a magasba, majd le, aztán ismét föl, és le. Ezzel szórakoztattam magam, hogy ezt néztem, majd megráztam a fejem, hogy észhez térjek.
- Nem. - nyögtem ki egy erőtlen három betűs szót. - Ne is foglakozz vele. - próbáltam megnyugtatni, de nem jártam sok sikerrel. Úgy viselkedik, mintha ez lenne a legnagyobb gond a világban, hogy egy srác nem vette szemügyre, és szó nélkül ott hagyta.
- Nem hiszem, hogy kikosarazott. - meredten bámult maga elé. - Ilyen még egyszer sem fordult elő velem. - keserűen csóválta a fejét, a haja pedig ide-oda lengett a semmiben. - Megtörtént velem, érted velem? Erre innom kell. - a táskájához sétált, és elővett egy energia italt. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Talán azt hitted, hogy a munkahelyemen alkoholizálni fogok? - ráncolta a homlokát.
- A vendégeket küldjétek el, mert zár óra van. - hallottuk Matt rekedt hangját.
Bólintottunk, majd azt tettük, mait mondott.
- Delia remélem nem felejtetted el. - förmedt rám a főnököm.
- Nem. - válaszoltam flegmán.
- Maradjak segíteni? - kérdezte Fanny.
- Nem kell. - ráztam alig láthatóan a fejemet.
- Oké, mert nincs nagy kedvem itt lenni. - szólalt fel megkönnyebbülten. - Szia szívem. - adott három puszit, majd az autójához trappolt. Egy ideig még nézte utána az ablakon, majd mikor már eltűnt a szemem elől, az irányt a raktár felé vettem.
Arcomat a tenyerembe temettem. Már a könyvtár felé tarthatnék, ha nem kéne itt maradnom, talán ha sietek, még egy kicsit tanulhatok is. Először is a polcokon pakoltam rendet, majd felsöprögettem, és jött a többi szép sorjában.
Nagyban takarítottam mikor, egy férfi ordítására lettem figyelmes. Megállt bennem az ütő, ami a kezemben volt, az megnézhette közelebbről a földet. Meredten bámultam a sötétségbe, kicsit hezitáltam de végül egy vas darabbal a kezemben kisétáltam. Az épület előtt körbe néztem, és tőlem nem olyan messze észre vettem valamit a földön. A lábam remegett, az ijedségtől, de főként attól, mert nem tudhattam, hogy mire számítsak. A vasat gyámoltalanul tartottam a mellkasom előtt. Minden lépés, amit megtettem egy évszázadnak tűnt, mintha semmit sem haladtam volna előre.
Az éjszaka neszeszezve ért el hozzám. Különösebbnél különösebb hangokat hallottam. Lelassultam. Lélegzetem felgyorsult, fájt beszívnom a hideg levegőt. Az egyik pillanatban az erdő felől mocorgást hallottam. Ijedten kaptam arra a fejemet, a hátam mögül is észleltem valamit. A vasat meglendítve fordultam meg, szívem egy pillanatra megkönnyebbült, mikor nem láttam semmit. Aggódva mentem tovább a célba vett irány felé. Biztosra veszem, hogy van itt valaki. Nem vagyok egyedül. Testem minden lépésbe bele borzongott. Ujjaimból elszállt az erő, a szorításom gyengült.
A szél az arcomba nyomta a fagyos, téli levegőt, a hátamon a hideg szaladgált. Egyre jobban süvített, néha már női sikolynak tűnt, talán csak a képzelő erőm nagy. A hó a talpam alatt egyre hangosabban ropogott.
- Ki van ott? - a bal oldalamra fordultam, magam elé tartva a "fegyveremet". Ahogy lélegeztem, úgy nagyobbodott, és ment össze a szemem. Testem zihált a félelemtől, szívemet a torkomban éreztem, amitől még inkább megijedtem. Nem láttam senkit. A számba harapva mentem tovább. Tekintetemet félve járattam körbe, de akár merre csak néztem a természetet láttam.
Megdermedtem. A vas ki esett a kezemből, a szívem mintha leállt volna, nem éreztem. Pislogni is képtelen voltam, a kezem elernyedve csapódott a testemhez. Most éreztem meg igazán a hideget magamon, mivel kabát nélkül jöttem ki, de jelen pillanatban ezzel sem tudtam foglalkozni. Álltam, mint valami kővé dermedt szobor. Egyenesen néztem magam elé, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is láttam, magamból kikelve sikoltottam fel, és ezzel egyszerre megindultak a könnyeim is.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ígértem, hogy írok, de csak most jutottam el ide. Sajnálom!
    A fejezetről annyit, hogy hamar hozd a folytatást, mert engem szörnyen kíváncsivá tettél. : D
    Jöjjön pár észrevétel. Néha ismétled a szavakat, de mielőtt felrakod a fejezetet, olvasd át, és ezáltal tudod korrigálni ezt a hibát. A másik hiba, ami már az elején feltűnt, hogy néha kavarod a jelen és a múlt időt. Nagy részt múlt időben írsz, ezért gondolom úgy is szeretnéd, ha pl. ha valahol meglátod azt a szót, hogy 'van', akkor ott nem múlt időben írtál. Szerintem zavaró, ha ezek összekeverednek.
    A legnagyobb hibád pedig az, hogy olyan mondatokat is lezársz, amit nem kéne. Pl.: - Nagyon finom ez az alma - nevetett a kislány. Itt nem kell pont a mondat után, de ha ezt írod: - Nagyon finom ez az alma. - A kislány nevetése bezengte az egész erdőt. Ide kell. Ajánlom, hogy olvasd el a Merengőn az lyen rövid helyes párbeszédes szabályokat. Nekem nagyon sokat segített.
    A fogalmazásod nagyon tetszik, igazán ügyesen bánsz a szavakkal. Az meg különösen elnyerte a tetszésemet, hogy havas a táj. Igaz, én nem szeretem a havat, de egy történetnek egy nagyon jó kis hangulatod tud adni, szerintem.
    Nagyon várom a következő fejezetet! :)
    Puszi, Kate

    VálaszTörlés
  2. Semmi baj♥((:
    Rendben megpróbálok sietni;D
    Nagyon szépen köszönöm a tanácsokat, örülök, hogy leírtad őket.:D Megpróbálok, majd ezekre oda figyelni.:$
    Köszönöm:$:)....nos, akkor ennek örülök:D
    hihii...:D próbálok sietni;))
    Puszii

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Csak most jutottam el addig, hogy elolvassam a történetet, bocsi...:/ De... nagyon jó!!! Csodálatosan írsz! Gyönyörűen! Olyan szépek a leírások, jók a párbeszédek, és kidolgozottak a szereplők!!!
    Kíváncsi vagyok, vajon mi történhetett, ami sikításra bírta Deliat... Nagyon kiemelted azt a rejtélyes fiút a kávézóban, nem hinném, hogy csak annyi szerepe lenne a történetben, hogy nem nézte meg Fannyt... szerintem még később is fel fog tűnni...
    Előre szólok, hogy én is kritizálós fajta vagyok, azt adom, amit én is szeretnék kapni...;) Ha rossz, megírom, hogy rossz, és elvárom másoktól, hogy nekem írják meg... Mindjárt rendszeresed leszek, azonnal a komment megírása befejezése után...
    Siess a következővel!
    Puszi

    VálaszTörlés
  4. Szia!:)
    Semmi baj♥((:
    Uh... nagyon szépen köszönöm.:$
    Az nem sokára kiderül;D erről nem mondok semmit.:P
    Ennek nagyon örülök, ha ilyen vagy.:D... Rendben van, örülök.:)
    Sietek.
    Puszi(=

    VálaszTörlés