1. fejezet

Sziasztok! Eddig ilyen stílusban még nem írtam, de remélem, hogy tetszeni fog nektek.:$ Jó olvasást!((:

"Fejemben homály, odakint zörej,

Lelkemben tavasz, valóságban tél.

Testem ismeretlen, álruha lenne?

Szívem fájdalmas, hatalmas üresség,

Oka: ismert lélek, ismeretlen testben."

A világ sötétbe burkolózott. Az eget sötét felhők lepték el, amik ijesztő hatást ejtettek az összes élőlényre. Előmerészkedtek az éjjeli teremtmények. A baglyok huhogása zengte be a téli tájat, ami hófehérben szikrázott, ahogy a fényszóró megvilágította. Az erdő sötétjében elvesztem, félve tekintettem egyre beljebb, mire merő ijedség járta át kicsiny testemet. Valami meg fogott, mert tekintetemet egy percre sem tudtam levenni az árnynak tűnő fákról.

Tekintetemet az útra sütöttem, ami szélsebesen futott alattunk.

A semmiből kerekedett egy óriási vihar. A motor búgása tompította a süvítő szél iszonyú nagy hangját. A zord, jéghideg hó több rétegben tapadt az autó szélvédőjére. Az időjárás kezdett keményre fordulni. A vad szélben a faágak őrült táncba kezdtek. Sötétben meghúzódó alakokat véltem felfedezni, amik ijedten próbálnak búvóhelyet találni.

A kocsiban kezdett hideg lenni. Leheletem felhőként lebegett a levegőben. Remegő, vékony ujjaimat arcom elé emeltem, ami el volt lilulva. Megdermedt testemben a vér. Fogaim vacogtak, az összes létező porcikám didergett. Szorosan átkaroltam magam, némi melegséget remélve. A hideg, barátságtalan levegő a tüdőmbe kerülve tűként szurkálta a légzőszervemet. Orrom egy jégcsappal is felvehette volna a versenyt. Szám remegett, képtelen voltam szavakat formálni. Éreztem, hogy az álmosság kerekedik fölém, szemem egyre nehezebb lett, nagyokat pislogtam, hogy ébren tartsam magam. Legbelül hallottam egy suttogást, ami azt mondja; ne aludj el, nem szabad. Minden erőmmel azon voltam, hogy teljesítsem a parancsát. Nem tudom, meddig vagyok képes ébren tartani magam, de a lehető leghosszabb ideig ki kell bírnom. Legbelül reménykedtem, hogy történik valami, bármi, ami felriaszt a félálom érzetből.

Szemeim már csukódni készültek, mikor ijesztő remegés járt át. Felriadtam. Kezeimet nem bírtam levenni vállamról. Oda fagytak. A hideg levegő iszonyúan kínzott, minden egyes lélegzettel hatalmas fájdalmat okoztam önmagamnak. Kínok közepette fordítottam a fejemet az ablak felé. A hóviharban eltorzult fák, sürgető tempóban rohantak. Álmosságtól elhomályosult szemeimmel lidércnek tűnő dolgokat véltem felfedezni, amik az időtől függetlenül, vihorászva szeltek át mindent az erdő titokzatosságában. Különös, de egy cseppet sem volt bennem félelem érzet. Furcsa érzés fogott el, mintha ők engem akarnának… megmenteni.

Szívem a normális alatt vert. Még hidegebb lett, kegyetlen hidegség ölelt magához. Körbezártak. Nincs esély menekülni. Ők fognak nyerni, diadalt aratnak. Végtagjaimat képtelen voltam mozgásra bírni, elgyengültem. Nem tudtam önmagamnak parancsolni, legyőztek. A „fenevad” belém férkőzött, uralma alá vett, minden egyes kis zugot. Nincs erőm harcolni ellene, erősebbnek bizonyult. Behódoltam neki. Akaratának kötelességem engedelmeskedni, miszerint hunyjam be szemem, hogy szép lassan emésszen fel a gonosz. Túlságosan is megkönnyítettem a dolgát. Kívülről is „ostromolni” kezdett. Bőröm hideg, mint a jég; olyan kék, mint a télen befagyott tenger. Puha, selymes, melegséget árasztó hajam, mára már kemény, mint a kő, úgy díszelgett rajtam, mint a háztetőkről lecsüngő jégcsap. Az utolsó életre jellemző remény is szertefoszlott. Szívem lassulni kezdett, levegőért se kapkodtam, oly’ hevesen, mint öt perccel ezelőtt. Kiszunnyadni látszik az élet utolsó cseppje. A hangok értelmetlenné váltak számomra, nem tudtam velük mit kezdeni. Jelentőségük immáron lényegtelen. A „szörnyeteg” arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy diadalmas mosoly ült arcára, hogy- e apró teremtményt a mélybe taszította, honnan nincs kiút. Szemem sarkából még utoljára a téli tájra pillantottam, keresve a megmentőimet. Hiába. Eltűntek, akár a nyári, forró napsütésben a hó. Csak a zúduló hótömeget láttam, ami makacson kapaszkodik az ablakra. Utoljára nagyot felsóhajtottam, beszívva a kemény hideget, ami legyőzött. Szemem lecsukódott, a világ elhomályosult, ami olyan sötét volt, mint az éjszaka. Egy ideig még próbáltam hegyezni füleimet. Hallottam a tornádó erejű szelet, ami próbálja markába szorítani a mozgó autót. Hallottam a kocsi motorját, ami néha-néha kihagy. Hallottam emberi hangokat, amik engem szólongatnak. Emberek? Eddig miért nem vettem észre őket?

Kezd előtörni bennem egy elfojtott erő, ami bebarangolja testemet. Az ellenség annak érdekében mindent meg tesz, hogy visszaessek az előző állapotomba. Újra láttam. Kezdett kitisztulni az eddig homályban lévő ember alakok. Az anyósülésen egy középkorú nő ült, a kormánynál pedig egy középkorú férfi. Arcuk semmit mondó, nem ismerem őket. A nő féltett tekintettel fordult hátra hozzám. Kezét kinyújtotta, hogy fogjam meg. Nem tettem. Képtelen vagyok mozogni. Száját láttam mozogni, de hangot nem bocsátott ki belőle. A férfi keze bizonytalanul kapaszkodott a bőrborítású kormányba. Lehetett érezni rajta a félelmet, a bátortalanságot. Ő is tudta – akár csak én -, ami most következik, abból nincs kiút. Ezután, ami ránk vár az a nyugtalanító halál.

Nem féltem, ami rám vár. Mert ez velem nem fog megtörténni. Hiszem, hogy amit kint láttam, miattam, van itt, a közelben. Csak is miattam. Csak arra a pillanatra vár, hogy felfedje magát, az eddig elrejtett homályból. Rám vár, hogy végre meg menthessen.

A férfi nem bírta kordában tartani a járművet, elvesztette az uralmát. Kisodródtunk. Hírtelen szememet lecsaptam, féltem nézni a körülöttem történő dolgokat. Arra gondoltam, hogy meg ment, és ezután minden rendben lesz. Éreztem, hogy a kocsi forog a jeges úton. Újra hallottam hangokat; a férfi és a nő sikoltozását, miközben a nevemet ordibálják. Honnan tudják a nevemet? Én miért nem ismerem őket? Rengeteg kérdés cikázott át a fejemen, amire – bár mennyire is szerettem volna -, nem kaptam választ. Csak azt tudtam, hogy a vég a nyomunkban van. Szédülök. Megkapaszkodni nem bírtam, de nem is lett volna semmi értelme.

Egyre többször hallottam a nevemet. Szemem akaratlanul is kinyílt. A világ forgott körülöttem. Minden kép összefojt.

Sikoltoztam. Könnyem kicsordult. Az eddig rejtőzködő félelmem most tört felszínre. Millió-egy gondolat kavargott bennem. De leginkább az, hogy ez volt az utolsó napom. Nem élhettem igazán. Ez nem ér. Alig, hogy világra jöttem, már el is távozok a túl világra, ami igen bizonytalan lehet számomra.

Számon keresztül még több hideg levegő áramlott be. Marták a torkomat, még nagyobb erővel, mint eddig. Győzelmet érzek, de nem az enyémet. Ismét elgyengültem. Már nem akarok harcolni, hagyom, hogy áramoljak egyenesen a nagy semmibe.

Ütköztünk.

Előre estem, az ülésnek. A fejemet bevertem. Elveszetten estem össze. A két ember is elhallgatott. Mintha ha csak én lettem volna, és a barátságtalan tél. Kezemet megmozdítottam, aminek köszönhetően még több fájdalmat és gyötrelmet okoztam magamnak. Megfogtam a fejemet. Éreztem valami folyékonyt, meleg, de közben még is hideg. A vérem. Vérzek. A hajam tövétől indulva, az arcom oldalán keresztül a vállamra folyt, onnan pedig a földre. Fejem körül vértócsa keletkezett. Számból is bugyogni kezdett a vér.

Itt a vég. Nincs kiút.

A vihar elállni készül. Az eszeveszett hófúvásra már csak a hópelyhek szállingózása emlékeztet. A szél elcsendesedett. A tájon fájdalmas csend uralkodott el.

Kezemet szívemhez emeltem. Lelassult. A halál angyala már csak is rám vár, nincs értelme váratnom őt. Szemem becsukódott. Beletörődve a sorsomba vettem az utolsó lélegzeteimet. Készültem átkelni a másvilágra, e földön nincs több dolgom.

Halk neszt véltem felfedezni, ami egyre hangosabb. Ami kint tartózkodik, felém közeledik. Csak a fülemre számíthattam, szemem használhatatlan. A bokám körül fogat éreztem, egy állkapocs. Belém harapott. Semmit tevőn hagytam, hogy oda vonszoljon, ahova akar. Kihúzott a most már barátságos hóra. Kicsiny testem elsüppedt a több centiméteres hóban. Körülettem megint tiszta vér lett minden. A fehér színt élénkvörös váltotta fel, ami lerombolta a hangulatot. Már nem annak a romantikus téli éjszakának hatott.

Arcomon forróságot éreztem, majd valami nedves ért kihűlt arcomhoz. A melegséget rögtön éreztem testemben, elkezdtem fel melegedni. Szememet még mindig képtelen voltam kinyitni. Talán nem is akartam. Különös érzés fogott el.

Tudtam.

Ő az. A megmentőm. Hát eljött értem. Legbelül tudtam, hogy eljön. Nem hagyott magamra.

Valami érdes, nyálas dolgot éreztem a sebem környékén. A megfelelő szó rá… nyelv. Megnyalt.