Sziasztok!♥:D Nos, több bejelenteni valóm is van. Az első, hogy szeretném meg köszönni Reginának♥ a fejlécet. Ha ő nincs, akkor ez a remek mű sem született volna meg. Csodásat alkottál, nagyon tetszik.^^ Köszönöm:$♥((= A második, hogy az egyik barátnőmmel, Regivel♥:) nyitottunk egy blogot.:D Örülnénk neki ha benéznétek, és ellátnátok minket néhány jó szóval, és esetleg követnétek, ha tetszik.:$ Itt az oldal neve: www.regiesmona.blogspot.com Remélem, hogy néhányotok azért bekukkant majd.:D És a harmadik bejelenteni valóm pedig az lenne, hogy egy ideig nem lesz rész, mivel hétfőn megyek nyaralni, és két hétig biztos nem leszek itthon. Bár menyire is szeretem az írást, ott nem ezzel fogok foglalkozni.:$$ Remélem megértitek. Na nem is fecsegek tovább.:D Ez rész nem lett túl jó:/ de bízok benne, hogy lesz olyan akinek elnyeri a tetszését.^^ Jó olvasást♥Puszii xx
"A múltam rejt valamit,
ami arra vár, hogy kiderítsem.
Rengeteg titokkal találkozhatok,
de muszáj bevállalnom.
Talán Ő neki is van egy szerepe,
mi segít a titok kulcsára rálelni."
Az ajtón kilépve az első dolgom az volt, hogy az autómra pillantottam. Ott volt. Megint oda tette valaki. Megfagyott bennem a vér, a lábam a földbe gyökerezett, képtelen voltam parancsolni neki, mintha külön életet élt volna.
A járás ismeretlen fogalommá vált számomra, nem tudtam, mit kezdjek vele. Féltem. Rettegtem a levél tartalmától, de erőt vettem magamon és elindultam a jármű felé. Minél inkább közelítettem a borítékhoz, annál bizonytalanabb lettem. Talán nem is akartam tudni, de közben még is éreztem egy késztetést arra, hogy kinyissam. A kíváncsiságom megint erősebbnek bizonyult.
Elértem a célba vett tárgyat. A kezem remegve nyúlt érte, megérintettem, de nem vettem fel. Hezitáltam, sose szerettem a meglepetéseket, mi van, ha a levél azt tartalmaz? Körbe néztem, de nem láttam senkit a közelben. Félve néztem a motorháztetőre, amin a boríték díszeleg, ugyan úgy, mint tegnap. Félve tanulmányoztam a fehér foltot az autómon, hátha van egy olyan képességem, ami segítségével elolvashatom a benne rejlő szöveget, de nem így volt.
A hátam mögül hallottam egy dudát, és ijedségemben megfogtam a levelet. Megfontolt mozdulatokkal nyitottam ki. A szemem majd nem kiesett a helyéről mikor elolvastam.
Nem az vagy kinek hiszed magad. A múltad sok mindent rejt. Ma eljött az ideje, hogy felbolygasd a gyermekkorod.
Ugyan az, ami tegnap volt. Elképedve bámultam magam elé, most már tényleg össze voltam zavarodva. Ki tette ezt az autómra, és mit akar, hogy most mit tegyek? Mit kezdjek ezzel? Ha azt akarja, hogy megőrüljek, akkor kezdhet örülni, mert azt hiszem, kezdek becsavarodni.
A levelet a táskámba tettem, beültem a kocsimba, és elindultam a munkahelyemre. Egész úton az üzeneten gondolkodtam. Mit jelenthet? Van valami köze hozzám? Ha igen, akkor mi? Rengeteg kérdés váltogatta magát villámszerűen bennem. Minél többet töprengtem, annál nyugtalanabb lettem. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy a múltamhoz köze van.
Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mikor felnéztem, egy férfit pillantottam meg az út közepén. Lefékeztem. Az ütő megállt bennem, a pulzusom a magasba szökött. A hajam tövétől verejtékcseppek indultak meg, ami az arcomon keresztül zuhant a földre. Testem zihált az ijedségtől.
Kiszálltam az autóból, de a földön nem feküdt senki. Kezemmel megfogtam a fejemet, és a hajamba markoltam. Értetlenül járkált a tekintem, minden egyes pontot megvizsgáltam az aszfalton, de az ég adta világon nem láttam semmit. Pedig, biztos vagyok benne, hogy elütöttem azt a férfit, mert a menekülése esélytelen volt. Minden olyan gyorsan történt, nem térhetett ki előlem, vagy… csak képzeltem? Tényleg kezdek megőrülni.
Visszaszálltam a kocsiba, és mentem tovább.
A kávézóhoz érve megvizsgáltam az autómat, semmi baja nem volt, mintha csak ma jött volna ki a gyárból. Ezzel a járművel biztos, hogy nem ütöttem el senkit. Zavartan sarkon fordultam, és bebattyogtam az épületbe.
Átöltöztem, és neki láttam a munkámnak. Szerencsémre nem volt sok dolgom, mintha a sivatag közepén lennénk, alig lehetett itt bárkit is látni. Kihaltnak tűnt a környék, de én ennek csak örülni tudtam. Volt időm gondolkodni a reggel történteken.
- Hoztad? – kérdezte Fanny.
- Ugyan mit? – vontam fel a szemöldököm.
- A húsvéti nyuszit… a levelet, kis butus – nevetett.
- Ja… persze, a táskámban van, keresd meg!
Folytattam a dolgomat, mikor Tom Fletcher lépett be az ajtón. Az épület rögtön barátságtalanná vált a jelenléte miatt. Mintha ő magam lenne a sarlatán, az aurája nem éppen világos, inkább kemény fekete. Semmit mondó arccal ült le oda, ahova valamelyik nap is.
- Kávét kérek – mondta rekedtes hangján.
Bólintottam, és neki láttam a rendelt italnak. A kávézóban csak a légy zümmögését lehetett hallani, és hogy néha neki csapódik a falnak, majd tovább megy.
- Delia, itt nincs semmi. – jött mellém Fanny, még mindig a táskámban kotorászva.
- Add ide! – kikaptam a kezéből, és neki láttam keresni. Igaza volt, levélnek tűnő dolog nincs itt. Értetlenül néztem az előttem váró lányra.
- De… ide tettem, emlékszem, hogy bele raktam – nyögdécseltem.
- Szerintem csak beképzelted ezt az egész leveles dolgot. Biztos agyadra mentek a mostanában történtek. – megütögette a vállamat, és elkezdte az asztalokat törölgetni.
- Eltűnt valamilye? – ráncolta a homlokát Tom.
- Ööö… nem – megráztam a fejem.
A napom lassan és unottan telt. Az embereket mintha kényszeríttették volna, hogy nézzenek be ebbe a kávézóba.
A reggeli incidens hatása még mindig rajtam motoszkált. Először a levél, utána meg az a férfi, aki nem is biztos, hogy ott volt, talán csak képzelődtem volna? De az teljességgel lehetetlen, biztos vagyok benne, hogy az az ember előttem állt. Akkor viszont az a kérdés, hogy hova tűnt. Minél többet agyalok ezen, annál inkább bele zavarodok.
- Na szívem két nap pihenő – karolt át Fanny – Mit terveztél a hétvégére?
- Tanulok – vontam vállat.
- Aj… ne legyél ilyen monológ! Miért nem próbálod meg legalább egy kicsit élvezni az életet, hm?
- Azt teszem. – kivettem a táskámból a slusszkulcsomat.
- Ha ezt te életnek nevezed, akkor én nem szeretném át élni. – undorodva húzta a száját, mintha egy szétcincált férfit látott volna. Köszönés nélkül beszállt az autójába, és elhajtott tőlem minél messzebbre. Értetlenül néztem utána, majd, mikor rávettem magam, hogy most már be kéne szállni a kocsiba, megtettem.
Az utat szokás szerint a könyvtár felé vettem, a tanulással le vagyok maradva, ebben a pár napban nem igen vettem könyveket a kezembe.
Ha jól látom vihar van készülőben. Sötét felhők borultak egymásra, mintha valamit védelmeznének, mint anya a gyermekét. Nyugtalanságot sugalltak felém az éjszaka jelei, szép apránként ereszkedtek reám a félelem tünetei. Szívem őrültek módjára kezdett el verni, mint, aki jelezni szeretett volna valamit. A levegőt szaporábban vettem, a kezem is remegni kezdett.
Egy hópehely landolt az autómon, majd egyre több és több. Olyan sűrűn hullott, mintha egy fal lett volna előttem, alig láttam valamit, akár a nagy semmibe néztem volna. Megrémisztett. Kezdtem ideges lenni, minél előbb le szerettem volna parkolni, de nem bírtam, az autó mintha életre kelt volna, nem azt tette, amit akartam.
Az utcán egyre kevesebb embert láttam, mindenki elmenekült a vihar elől, már csak én kocsikáztam a sötét, félelmetes éjszakában. Furcsán kezdtem érezni magam, ilyen hasonló még nem történt velem. Minden egyes porcikám remegett, olyan volt, mintha sétálnék, de közben a kormányt szorítva ültem.
- Anyu, félek – mondtam a hátsó ülésről. A kezemmel átöleltem magam némi melegséget remélve. A járműben hideg volt, túlságosan is. A fák vad keringőt jártak a mogorva szélviharban. A hó piócaszerűen tapadt az autóra.
- Nem lesz semmi baj kicsim – mondta a nő elől. A mellette ülő férfira nézett, aki ideges hangot hallatott, miközben meredten figyelte az utat. Nem sokkal később ő is rám nézett.
- Thomas, az utat figyelt – szólalt meg a nő ingerült hangon. Azt tette, amit parancsoltak neki. Ujjai remegve fogták körbe a bőrborítású kormányt.
Az autó ide-oda csúszkált a jeges úton. Úgy éreztem, mintha kintről figyelnének minket. Kinéztem az ablakon, de a hó függönytől nagyon nem láttam semmit, csak eltorzult alakokat a fák között. Vihorászva szlalomoztak az éjszakában. Újra a két emberre néztem, akik heves szócsatába kezdtek, de a félelem miatt nem értettem sokat belőle. Csak annyit tudtam kivenni ebből az egészből, hogy semmi jóra nem számíthattam.
- Thomas! – sikoltott a nő.
- Anyu! – ordítottam sírva.
- Áááá… - kiáltottam. A könnyeim marták a bőrömet, a testem zihált az ijedségtől. Az autóban újra egyedül ültem, és a kormány mögött én voltam. A testem is a megszokott volt.
Egy hírtelen mozdulattal lefékeztem. Meredten bámultam magam elé, a kormányt erősen szorítottam, mintha az életem múlt volna rajta. Lélegezni is elfelejtettem, a szívem őrült táncba kezdett. Az értetlenség taván hajókázok, és az ép eszemtől a legmesszebb sodort el.
Még is mi volt ez? Miért hívtam anyumnak azt a nőt? Deja vu érzés fogott el, mintha egyszer már átéltem volna. Minden egyes porcikám reszketett, mint egy nyárfalevél.
Lassan oldalra néztem, és a könyvtárat pillantottam meg. Gyors mozdulatokkal szálltam ki az autóból, közben majd nem orra is buktam párszor. Az ijedségtől képtelen voltam rendesen megállni a lábamon, minden áron a földre akart vinni, de én harcoltam ellene.
A könyvtáros értetlenül nézett rám. Nem foglalkozva vele ültem le a szokásos helyemre. Elő vettem a könyveket és a füzetet és neki láttam tanulni, de nem ment olyan könnyen, mint ahogy hittem. Az agyam csak is az előbb történtekre tudott gondolni. A lelkem még mindig abban az autóban volt, azzal a két ismeretlen emberrel. A szívem valahogy oda vágyott, de az eszem inkább a valóságba húzott.
Megráztam a fejem, és a tankönyv fölé hajoltam. Meredten néztem a lapokat, amiken képek voltak, amin épp harcoltak. Ez egyre inkább elhomályosult, és a csata helyett hatalmas hóvihart láttam, amiben egy autó próbál előre törtetni, bár nem sok sikerrel.
Visszarántottam magam a valóságba, és elkezdtem jegyzetelni. Tíz perc után feladtam. A kezem egy szót sem tudott papírra vetni. A fejem lüktetett, rengeteg megválaszolatlan kérdés bolyongott bennem, és ez idegesített.
Nem bírtam ezt tovább. Ki kellett derítenem, hogy miért történt az a rengeteg furcsaság mostanában velem. Meg kellett tudnom, hogy ami a levélben állt, az mit jelentett. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül került hozzám. A múltamban történhetett valami, amit ki kellett derítenem.
Összepakoltam a cuccomat, és ki siettem az épületből. A hó már csak pelyhekben szálldogált le, a jéggé dermedt földre. Az ajtón kilépve csípős szél támadt rám, amibe bele borzongtam, összehúztam magam, és elindultam az autómhoz. Beszálltam, és az irányt a polgármesteri hivatal felé vettem.
Amint megérkeztem türelmetlenül rohantam a bejárat felé. Zárva. Csüggedten neki dőltem háttal az ajtónak, és mint egy lassított felvétel, csúsztam végig rajta. Az arcomat a tenyerembe temettem, és a térdemre hajtottam a fejemet. Néhány könnycsepp fojt végig a bőrömön, amiért köd lepte el a fejemet. Összezavarodtam, és hétfőig kellett várnom, hogy kiderítsek mindent.
A könyvtárba már nem volt kedvem visszamenni, így elindultam haza.
Az ajtót megpróbáltam halkan becsukni, hogy anyuék ne halljanak meg, de a tervem nem jött össze. Még a legkisebb zörejt is észre veszik.
- Ilyen hamar? – vonta fel a szemöldökét apu.
- Aha – vontam vállat -, fájt egy kicsit a fejem, ezért ma nem mentem be a könyvtárba. – sose szerettem a szüleimnek hazudni, de az igazságot féltem nekik elmondani. A végén még őrültnek tartanának.
- Csak nem leszel beteg? – aggodalmaskodott anya. – Menj fel a szobádba és vegyél egy forró fürdőt – adta ki a parancsot. Azt tettem, amit mondott, fel ballagtam a szobámba.
Eresztettem vizet a kádba és bele ültem. Az a pár perc, ami az autóban történt velem, újra és újra lejátszódott bennem. Miért láttam ezt? Még is mit jelenthet? Az a kislány, mintha én lettem volna. Egy ismeretlen ember testében voltam, de a lelkem ugyan az volt. A nő arca valahogy ismerős volt, de közben idegennek is éreztem.
Ahogy kész lettem a fürdéssel leheveredtem az ágyamra és megpróbáltam tanulni. Egy kicsit talán jobban tudtam koncentrálni, mint a könyvtárban. Muszáj tanuljak, hisz nem sokára jönnek a vizsgák.
Ahogy befejeztem, kimentem az erkélyre. Rátámaszkodtam a hideg korlátra, és néztem a sötétségbe. Az eszem már megint azon járt, ami a kocsiban történt. Mi lehetett vajon? És miért éreztem úgy, mintha már átéltem volna. A fejem már bele fájdult a sok kérdésbe, amire még csak nem is kaphattam választ.
Reggel, amint felkeltem az első dolog, ami az eszembe jutott, a levél tartalma volt. Ma minden féleképp ki kell derítenem, nem élhetek, ekkora homályban, mert ebbe már bele őrülök.
- Hova mész? – kérdezte apu.
- Kocsikázni – válaszoltam idegesen.
- Ilyen korán? – vonta fel a szemöldökét.
- Ekkor a legfrissebb a levegő. – levettem a helyéről a slusszkulcsomat, és indultam az autómhoz.
Ahogy beszálltam, eszembe jutott, hogy ilyenkor nincs nyitva a polgári hivatal. A fejemet a kormányra hajtottam, és bele markoltam a kabátomba.
Vettem egy mély levegőt és elindultam. A városban az összes utcát végig furikáztam, mikor megálltam a célba tűzött épület előtt. Egy kicsit még hezitáltam, de végül kiszálltam. Felballagtam a lépcsőn az ajtóhoz. Még én sem tudtam, hogy miért jöttem ide, hisz nem is volt nyitva. Remegő kezekkel megérintettem a bükkfából készített ajtót, és a kezemet végig húztam rajta. Talán e mögött rejlik a titok, ami a levélben is állt, és nekem két napot kell várnom, hogy kiderítsem.
Elidőztem itt pár percet, majd mikor rájöttem, hogy ezzel nem fognak a napok gyorsabban telni, visszaindultam az autómhöz, közben mind végig a hatalmas fa ajtót figyeltem, hátha véletlenül még is kinyílik. De nem történt meg.
Ahogy a fejemet a helyes irányba fordítottam, neki mentem valakinek. Ha nem kap el a földön kötöttem volna ki.
Kezeivel érzékien karolta át a derekamat, én pedig reflexből a kezemet a nyaka köré fontam. Arcunk közt alig tíz centi tátongott, amitől megijedtem. A lehelete ködszerűen ért el a bőrömhöz, mire megborzongtam. A szívem hevesebben vert a szokásosnál, mintha már megunta volna az én testemet, és egy másik után szeretett volna menni, ami épp az orra előtt álldogált. A pulzusom a magasba szökött, már az eget súrolta. Éreztem, hogy a srác szíve is nem a normál tempóban vert, a levegőt is egyre szaporábban vette.
A szemébe néztem. Ő az, aki valamelyik nap jött be a kávézóba. Pillantása mintha rám fagyott volna, egy másodpercre sem vette le rólam. Igaz, nem láttam magam, de tudtam, hogy elpirultam. Melegem volt, pedig legalább mínusz tizenegy fok volt. Az arca semmit sem tükrözött számomra, az arcizmai nem húzódtak össze, a szeme nem volt tele izgalommal, mint az enyém.
Amint eljutott a tudatomig, hogy milyen pózban is vagyunk, elkezdtem a karjaiban ficánkolni, mint egy partra vetett hal. Egyből tudta mit akarok, elengedett. Hátráltam tőle egy-két lépést, megdörzsöltem az arcom, és újra rá néztem.
Az orra nem úgy nézett ki, mint a múltkor, valahogy más. Vagy megint csak képzelődök? De határozottan emlékszem, hogy nem ilyan, mint volt.
- Egy köszönöm jól esne – a tarkóját vakarta. A hangja férfias, de közben kedves, és lágy is, a fülemet teljesen beszőtte. Újra és újra lejátszom magamban a mondatot, amit telt ajkaival formált. Tekintete rajtam mászkált, amitől zavarban éreztem magam. Hatalmas kék szemei magával ragadóak voltak, elvarázsolt velük. A fekete haja pedig a szélben táncolt, aminek az lett a következménye, hogy eligazított tincsei, úgy álltak, mint egy szénaboglya.
- Köszönöm – mondtam bambán. Az szája egy ártatlan vigyorba húzódott, kezét zsebre vágta, és előre lépett egyet.
- Hogy hívnak? – kérdezte még mindig azzal a bájos vigyorral az arcán.
- Ömm… Delia – nyögdécseltem. Először azt hittem, hogy még a saját nevemet sem tudom.
A hátam mögött hangos dudálásra lettem figyelmes, megnéztem, hogy mi történt, de mire visszafordultam a srácnak se, híre se hamva, mintha a föld nyerte volna el. Értetlenül néztem körbe a környéken, nem láttam sehol sem. Hova tudott ilyen hamar eltűnni? Még is ki ő? Ráadásul még a nevét sem tudom.
- Nem megyünk valahova bulizni? – kérdezte unottan Fanny.
- Nem – válaszoltam hidegen.
- Ugyan már! Legalább egy kicsit élvezhetnéd az életet – rázta a fejét. – Tizenkilenc éves vagy és még egy komoly kapcsolatod sem volt, még is mit művelsz te? – a hűtőhöz lépett, és ki vett egy doboz tejet.
- Tanulok – vontam vállat -, légy szíves ne akarj olyanná tenni, mint amilyen te vagy.
- Erről szó sincs, csak egyszerűen nem hagyhatom, hogy így éld le az életed. Még egy sráccal sem beszélgetsz. – a kezében egy forró bögre tejjel leült mellém a kanapéra.
- Találkoztam ma valakivel – mondtam nyögdécselve. Ahogy eszembe jutott, újra azon kezdtem el gondolkodni, hogy hova tűnhetett néhány másodperc alatt.
- Ki az? Mesélj! – elkezdett örömében ugrándozni, és sikeresen ki is lötykölte az italt. – Egy perc és jövök, de utána mindent tudni akarok. – szája hatalmas vigyorba ment át.
- Vissza is jöttem. – ledobta magát újra mellém. – Hallgatlak – rebegtette a szempilláit.
- Nos, ma neki mentem annak a srácnak, akivel valamelyik nap flörtöltél a kávézóban. Majd nem elestem, de elkapott, és vagy öt percig úgy álltunk.
- Chhh… szép mondhatom. Téged fogdos, rám meg még csak nem is nézett. Kész agyrém – fújtatott idegesen. Tekintetem rá tapadt, amit észre is vett.
- Nem úgy értettem. Ne hogy azt hidd, hogy csúnya vagy, mert nem. Nagyon szép vagy, de ezt elég rendesen elrejted – húzta a száját.
- Értem én. De most mennem kell, várnak otthon a könyvek.
- Te tudod. De ha meggondolnád magad, gyere el hozzám tíz előtt, mert akkor még itt találsz – mosolygott.
- Átgondolom – vigyorogtam, majd kimentem.
Ahogy haza értem, egy rendőrautót pillantottam meg előttünk. A házba lépve rögtön felismertem a férfit. Ő volt ott, mikor arra a szétmarcangolt emberre találtam.
- Jó estét! – köszöntem.
- Jó estét. Nos, akkor nem is zavarnám önöket tovább. – felállt a kanapáról a szüleimmel együtt, majd kikísérték.
Láttam az arcukon, hogy megzavartam valamit. De mit? A férfi, ahogy elsétált mellettem, alaposan szemügyre vett, mintha egy bűnöző lennék, olyan lenézően nézett rám.
- Ki derítettek valamit? – kérdeztem meg hírtelen jött ötletből. Mind a hárman megálltak, és robotszerűen fordultak felém.
- Nem. A nyomozás folyamatban van, de még nem találtunk semmit – mondta higgadtságot szimulálva. Azok ellenére, amit mondott, szinte biztos voltam benne, hogy tudnak valamit, csak nem akarják, vagy nem merik elmondani.
Felrohantam a szobámba, kint még beszélgettek valamit. Az arcukra meglepődöttség ült, legalábbis ezt vettem észre, ahogy a fény megvilágította őket. A mozdulatokban dühöt láttam. Miről társaloghatnak vajon?
A szüleim bejöttek, a férfi pedig elindult a kocsijához. Megfordult. Szúrós pillantást vetett felém, mire ijedten hőköltem hátra. Elővette a telefonját, és egy számot kezdett el tárcsázni. Valakivel beszélt, de a tekintete még mindig a szobám ablakán volt.
