... :/

Sziasztok!♥ Tudom, tudom, a történetet az előző hétre ígértem, és szégyenlem is magam, hogy ezt nem tartottam be :( Csak hát ti is tudjátok, sajnos újra elkezdődött az iskola, és nekem már van gyakorlatom is. Ma is teljesen kikészített, akkor nem tudom mi lesz ezután :O Elég fárasztó volt a mai napom... Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megírjam a következő részt, de ezt sajnos még az is akadályozza, hogy nincs ihletem, de én tényleg próbálom most már megírni a fejezetet. Pontos időt sajnos nem tudok nektek mondani, csak annyit, hogy minél hamarabb megpróbálom feltenni. :) Remélem megértitek, és remélem, hogy nem fogtok itt hagyni.:$♥ És még egyszer sajnálom.♥
Puszi MonAa^^

Díjaim:D♥

Sziasztok! ♥ Megjöttem a nyaralásból.:) Nagyon jól éreztem magam, és most újult erővel vágok újra bele az írásba. :D Most nem fejezetet hozok( még nem tudom, hogy mikor lesz kész, de ezen a héten szerintem már fent lesz^^) Míg nyaraltam több díjat is kaptam, aminek nagyon örülök :D nem gondoltam volna, hogy bármikor is kapok majd, de úgy látszik, hogy ez az idő is eljött :D Na nem is fecsegek tovább, itt vannak a díjak, és legközelebb már a fejezettel jövök :)♥

Daimondtól megkaptam az első díjamat!
Köszönöm neki.:$♥
Szabály: Küld tovább 3-4 embernek.

Akiknek küldöm:
- Dorcsi http://dorcsi-kemcsajszi.blogspot.com/
- Hédi http://amitsuttogaszel.blogspot.com/
- Audrey http://loveinthebigapple.blogspot.com/

Második díjam:
Két embertől is kaptam ezt a díjat. :D Ők pedig nem mások, mint tpr és Engédzs. Köszönöm nektek.:$♥

Szabályok:

1. Tedd ki a logót a blogodra! - Kitettem. :)

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad! - Megköszöntem. :)

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Küldd tovább 7 írónak! (Ne felejtsd el belinkelni a blogukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogukon, hogy meglepetés várja őket!

7 dolog rólam:
1. 18 leszek októberben. :D Hát mit ne mondjak, el sem hiszem, hogy már ennyi leszek xD
2. Imádom a zenét, az a mindenem. Úgy vagyok, ha nincs zene, akkor élet sincs. Amikor csak tehetem hallgatok valamit, mert egy napig biztos nem bírnám ki :D
3. Szeretek görkorizni, írni, rajzolni, aludni, nevetni. ^^
4. Imádom az állatokat. Van is egy kutyusom, Bundásnak hívják:) Szeretek vele játszani..
5. A kedvenc írom, és egyben a példaképem: Maggie Stiefvate. Egyszerűen imádom, ahogy ír:)))
6. Van két ország, ahova legalább egyszer el szeretnék jutni. Sokszor nézek azokról képeket.:D Az egyik Írország( hát nem is tudom, hogy miért xD :$), a másik pedig Horvátország. Az is nagyon gyönyörű. Oda pedig talán azért akarok egyszer kimenni, mert a vezeték nevem Horvát. :D
7. A legnagyobb álmom, mint minden írónak, az az, hogy egyszer kiadathassak egy könyvet.:))

7 író, akiknek tovább küldöm:

- NaLine http://naline2.blogspot.com/
- Rika http://kissandtear.blogspot.com/
-  LauraL http://vampirokmarpedig.blogspot.com/
- Fancsy http://angyalkonny.blogspot.com/
- lauren http://whataboutmyheartlauren.blogspot.com/
- Holdfény http://carolinebrianaelete.blogspot.com/
- Ginewra http://ginewralidercfeny.blogspot.com/


3. Díjam :$♥

Nagyon köszönöm a díjat Barbinak♥

Szabályok:

1. Tedd ki a logót!

2. Írj magadról egy kis szösszenetet!

3. Küldd tovább 5 írónak!

 

Magamról:

Húú... hát mit is mondjak. 18 leszek. A télen valamikor kezdtem el írni, és mára már nem tudok meglenni nélküle. Egyszerűen imádom. A zene a mindenem, nélküle nem tudok meglenni. Ez az én mottóm: No music, no life :D Szeretek rajzolni, korizni, a kutyusommal játszani, nevetni. Amit a legjobban utálok az a suli, de szerencsére már nincs sok hátra. :D A legnagyobb álmom, hogy egyszer az egyik írásom megjelenjen könyvben, de gondolom minden író palántának ez az álma.^^ Nos, szerintem ennyi elég is.. :))

Akiknek szeretném tovább küldeni a díjat:

Regina

Nora017

Adrika

Stellyke

Engédzs

Aileen kritikája a blogról :)

Sziasztok!:D Most nem résszel jöttem...Kértem kritikát, és ezt szeretném megosztani veletek, ha gondoljátok olvassátok el nyugodtan.^^ Egy ideig biztos nem fogunk "találkozni", így szeretnék mindenkinek további szép nyarat kívánni. Ha vissza jöttem a nyaralásból, akkor majd kárpótlásképpen egy extra hosszú fejezetet teszek fel nektek. :D Puszi mindenkinek.♥^^

Kinézet: A fejléc tetszik is, meg nem is. Azért tetszik, mert szép a háttere, és szépek rajta a képek, szépen meg vannak csinálva. Viszont az a zöld betű nem nagyon illik a lilához szerintem. Meg az sem nagyon tetszik, hogy amikor felmegyünk az oldalra csak ezt látjuk szinte, és túl keskeny. Meg van alatta az a rózsaszín csík, jól nézne ki, ha a fejléc végig a fölött lenne, mert így balra lelóg. (Remélem érthető.) A dizi egyszerű, de jó. Az oldalmodulban lévő képek feldobják. Meg az sem biztos, hogy rossz lenne, ha a chat színe valami lilás lenne, vagy átlátszó.

Pontozás: 8/10

Tartalom: A történeted érdekes. A fogalmazásod egész jó, bár néha eléggé rövid mondatokat írsz, meg abban az egy fejezetben amit olvastam találtam szóismétlést is. Viszont időnként meg nagyon jól írod meg a történetet, érdekesen. Majdnem tovább is olvastam, aztán úgy döntöttem, hogy majd máskor, inkább most megírom a kritikát. Elírást nem találtam. Tetszik, hogy a fejezetek elejére beteszel verseket, ami kapcsolódik tartalmához. A fejezetek hosszúak, és majdnem hetente hozod őket, ami jó arány. És tetszenek az oldalmodulokba kitett képek, és az idézetek.

Pontozás: 9/10

monAa, a Szerki: Mindeninek kedvesen válaszolsz a kritikáira. Ha valaki kéri, benézel hozzá, kedves vagy az olvasókhoz.  

Pontozás: 10/10

5. fejezet

 Sziasztok!♥:D Nos, több bejelenteni valóm is van. Az első, hogy szeretném meg köszönni Reginának♥ a fejlécet. Ha ő nincs, akkor ez a remek mű sem született volna meg. Csodásat alkottál, nagyon tetszik.^^ Köszönöm:$♥((= A második, hogy az egyik barátnőmmel, Regivel♥:) nyitottunk egy blogot.:D Örülnénk neki ha benéznétek, és ellátnátok minket néhány jó szóval, és esetleg követnétek, ha tetszik.:$ Itt az oldal neve: www.regiesmona.blogspot.com Remélem, hogy néhányotok azért bekukkant majd.:D És a harmadik bejelenteni valóm pedig az lenne, hogy egy ideig nem lesz rész, mivel hétfőn megyek nyaralni, és két hétig biztos nem leszek itthon. Bár menyire is szeretem az írást, ott nem ezzel fogok foglalkozni.:$$ Remélem megértitek. Na nem is fecsegek tovább.:D Ez  rész nem lett túl jó:/ de bízok benne, hogy lesz olyan akinek elnyeri a tetszését.^^ Jó olvasást♥Puszii xx

"A múltam rejt valamit, 

  ami arra vár, hogy kiderítsem.

  Rengeteg titokkal találkozhatok, 

  de muszáj bevállalnom.

  Talán Ő neki is van egy szerepe,

  mi segít a titok kulcsára rálelni."

Az ajtón kilépve az első dolgom az volt, hogy az autómra pillantottam. Ott volt. Megint oda tette valaki. Megfagyott bennem a vér, a lábam a földbe gyökerezett, képtelen voltam parancsolni neki, mintha külön életet élt volna.

A járás ismeretlen fogalommá vált számomra, nem tudtam, mit kezdjek vele. Féltem. Rettegtem a levél tartalmától, de erőt vettem magamon és elindultam a jármű felé. Minél inkább közelítettem a borítékhoz, annál bizonytalanabb lettem. Talán nem is akartam tudni, de közben még is éreztem egy késztetést arra, hogy kinyissam. A kíváncsiságom megint erősebbnek bizonyult.

Elértem a célba vett tárgyat. A kezem remegve nyúlt érte, megérintettem, de nem vettem fel. Hezitáltam, sose szerettem a meglepetéseket, mi van, ha a levél azt tartalmaz? Körbe néztem, de nem láttam senkit a közelben. Félve néztem a motorháztetőre, amin a boríték díszeleg, ugyan úgy, mint tegnap. Félve tanulmányoztam a fehér foltot az autómon, hátha van egy olyan képességem, ami segítségével elolvashatom a benne rejlő szöveget, de nem így volt.

A hátam mögül hallottam egy dudát, és ijedségemben megfogtam a levelet. Megfontolt mozdulatokkal nyitottam ki. A szemem majd nem kiesett a helyéről mikor elolvastam.

Nem az vagy kinek hiszed magad. A múltad sok mindent rejt. Ma eljött az ideje, hogy felbolygasd a gyermekkorod.

Ugyan az, ami tegnap volt. Elképedve bámultam magam elé, most már tényleg össze voltam zavarodva. Ki tette ezt az autómra, és mit akar, hogy most mit tegyek? Mit kezdjek ezzel? Ha azt akarja, hogy megőrüljek, akkor kezdhet örülni, mert azt hiszem, kezdek becsavarodni.

A levelet a táskámba tettem, beültem a kocsimba, és elindultam a munkahelyemre. Egész úton az üzeneten gondolkodtam. Mit jelenthet? Van valami köze hozzám? Ha igen, akkor mi? Rengeteg kérdés váltogatta magát villámszerűen bennem. Minél többet töprengtem, annál nyugtalanabb lettem. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy a múltamhoz köze van.

Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mikor felnéztem, egy férfit pillantottam meg az út közepén. Lefékeztem. Az ütő megállt bennem, a pulzusom a magasba szökött. A hajam tövétől verejtékcseppek indultak meg, ami az arcomon keresztül zuhant a földre. Testem zihált az ijedségtől.

Kiszálltam az autóból, de a földön nem feküdt senki. Kezemmel megfogtam a fejemet, és a hajamba markoltam. Értetlenül járkált a tekintem, minden egyes pontot megvizsgáltam az aszfalton, de az ég adta világon nem láttam semmit. Pedig, biztos vagyok benne, hogy elütöttem azt a férfit, mert a menekülése esélytelen volt. Minden olyan gyorsan történt, nem térhetett ki előlem, vagy… csak képzeltem? Tényleg kezdek megőrülni.

Visszaszálltam a kocsiba, és mentem tovább.

A kávézóhoz érve megvizsgáltam az autómat, semmi baja nem volt, mintha csak ma jött volna ki a gyárból. Ezzel a járművel biztos, hogy nem ütöttem el senkit. Zavartan sarkon fordultam, és bebattyogtam az épületbe.

Átöltöztem, és neki láttam a munkámnak. Szerencsémre nem volt sok dolgom, mintha a sivatag közepén lennénk, alig lehetett itt bárkit is látni. Kihaltnak tűnt a környék, de én ennek csak örülni tudtam. Volt időm gondolkodni a reggel történteken.

- Hoztad? – kérdezte Fanny.

- Ugyan mit? – vontam fel a szemöldököm.

- A húsvéti nyuszit… a levelet, kis butus – nevetett.

- Ja… persze, a táskámban van, keresd meg!

Folytattam a dolgomat, mikor Tom Fletcher lépett be az ajtón. Az épület rögtön barátságtalanná vált a jelenléte miatt. Mintha ő magam lenne a sarlatán, az aurája nem éppen világos, inkább kemény fekete. Semmit mondó arccal ült le oda, ahova valamelyik nap is.

- Kávét kérek – mondta rekedtes hangján.

Bólintottam, és neki láttam a rendelt italnak. A kávézóban csak a légy zümmögését lehetett hallani, és hogy néha neki csapódik a falnak, majd tovább megy.

- Delia, itt nincs semmi. – jött mellém Fanny, még mindig a táskámban kotorászva.

- Add ide! – kikaptam a kezéből, és neki láttam keresni. Igaza volt, levélnek tűnő dolog nincs itt. Értetlenül néztem az előttem váró lányra.

- De… ide tettem, emlékszem, hogy bele raktam – nyögdécseltem.

- Szerintem csak beképzelted ezt az egész leveles dolgot. Biztos agyadra mentek a mostanában történtek. – megütögette a vállamat, és elkezdte az asztalokat törölgetni.

- Eltűnt valamilye? – ráncolta a homlokát Tom.

- Ööö… nem – megráztam a fejem.

A napom lassan és unottan telt. Az embereket mintha kényszeríttették volna, hogy nézzenek be ebbe a kávézóba.

A reggeli incidens hatása még mindig rajtam motoszkált. Először a levél, utána meg az a férfi, aki nem is biztos, hogy ott volt, talán csak képzelődtem volna? De az teljességgel lehetetlen, biztos vagyok benne, hogy az az ember előttem állt. Akkor viszont az a kérdés, hogy hova tűnt. Minél többet agyalok ezen, annál inkább bele zavarodok.

- Na szívem két nap pihenő – karolt át Fanny – Mit terveztél a hétvégére?

- Tanulok – vontam vállat.

- Aj… ne legyél ilyen monológ! Miért nem próbálod meg legalább egy kicsit élvezni az életet, hm?

- Azt teszem. – kivettem a táskámból a slusszkulcsomat.

- Ha ezt te életnek nevezed, akkor én nem szeretném át élni. – undorodva húzta a száját, mintha egy szétcincált férfit látott volna. Köszönés nélkül beszállt az autójába, és elhajtott tőlem minél messzebbre. Értetlenül néztem utána, majd, mikor rávettem magam, hogy most már be kéne szállni a kocsiba, megtettem.

Az utat szokás szerint a könyvtár felé vettem, a tanulással le vagyok maradva, ebben a pár napban nem igen vettem könyveket a kezembe.

Ha jól látom vihar van készülőben. Sötét felhők borultak egymásra, mintha valamit védelmeznének, mint anya a gyermekét. Nyugtalanságot sugalltak felém az éjszaka jelei, szép apránként ereszkedtek reám a félelem tünetei. Szívem őrültek módjára kezdett el verni, mint, aki jelezni szeretett volna valamit. A levegőt szaporábban vettem, a kezem is remegni kezdett.

Egy hópehely landolt az autómon, majd egyre több és több. Olyan sűrűn hullott, mintha egy fal lett volna előttem, alig láttam valamit, akár a nagy semmibe néztem volna. Megrémisztett. Kezdtem ideges lenni, minél előbb le szerettem volna parkolni, de nem bírtam, az autó mintha életre kelt volna, nem azt tette, amit akartam.

Az utcán egyre kevesebb embert láttam, mindenki elmenekült a vihar elől, már csak én kocsikáztam a sötét, félelmetes éjszakában. Furcsán kezdtem érezni magam, ilyen hasonló még nem történt velem. Minden egyes porcikám remegett, olyan volt, mintha sétálnék, de közben a kormányt szorítva ültem.

- Anyu, félek – mondtam a hátsó ülésről. A kezemmel átöleltem magam némi melegséget remélve. A járműben hideg volt, túlságosan is. A fák vad keringőt jártak a mogorva szélviharban. A hó piócaszerűen tapadt az autóra.

- Nem lesz semmi baj kicsim – mondta a nő elől. A mellette ülő férfira nézett, aki ideges hangot hallatott, miközben meredten figyelte az utat. Nem sokkal később ő is rám nézett.

- Thomas, az utat figyelt – szólalt meg a nő ingerült hangon. Azt tette, amit parancsoltak neki. Ujjai remegve fogták körbe a bőrborítású kormányt.

Az autó ide-oda csúszkált a jeges úton. Úgy éreztem, mintha kintről figyelnének minket. Kinéztem az ablakon, de a hó függönytől nagyon nem láttam semmit, csak eltorzult alakokat a fák között. Vihorászva szlalomoztak az éjszakában. Újra a két emberre néztem, akik heves szócsatába kezdtek, de a félelem miatt nem értettem sokat belőle. Csak annyit tudtam kivenni ebből az egészből, hogy semmi jóra nem számíthattam.

- Thomas! – sikoltott a nő.

- Anyu! – ordítottam sírva.

- Áááá… - kiáltottam. A könnyeim marták a bőrömet, a testem zihált az ijedségtől. Az autóban újra egyedül ültem, és a kormány mögött én voltam. A testem is a megszokott volt.

Egy hírtelen mozdulattal lefékeztem. Meredten bámultam magam elé, a kormányt erősen szorítottam, mintha az életem múlt volna rajta. Lélegezni is elfelejtettem, a szívem őrült táncba kezdett. Az értetlenség taván hajókázok, és az ép eszemtől a legmesszebb sodort el.

Még is mi volt ez? Miért hívtam anyumnak azt a nőt? Deja vu érzés fogott el, mintha egyszer már átéltem volna. Minden egyes porcikám reszketett, mint egy nyárfalevél.

Lassan oldalra néztem, és a könyvtárat pillantottam meg. Gyors mozdulatokkal szálltam ki az autóból, közben majd nem orra is buktam párszor. Az ijedségtől képtelen voltam rendesen megállni a lábamon, minden áron a földre akart vinni, de én harcoltam ellene.

A könyvtáros értetlenül nézett rám. Nem foglalkozva vele ültem le a szokásos helyemre. Elő vettem a könyveket és a füzetet és neki láttam tanulni, de nem ment olyan könnyen, mint ahogy hittem. Az agyam csak is az előbb történtekre tudott gondolni. A lelkem még mindig abban az autóban volt, azzal a két ismeretlen emberrel. A szívem valahogy oda vágyott, de az eszem inkább a valóságba húzott.

Megráztam a fejem, és a tankönyv fölé hajoltam. Meredten néztem a lapokat, amiken képek voltak, amin épp harcoltak. Ez egyre inkább elhomályosult, és a csata helyett hatalmas hóvihart láttam, amiben egy autó próbál előre törtetni, bár nem sok sikerrel.

Visszarántottam magam a valóságba, és elkezdtem jegyzetelni. Tíz perc után feladtam. A kezem egy szót sem tudott papírra vetni. A fejem lüktetett, rengeteg megválaszolatlan kérdés bolyongott bennem, és ez idegesített.

Nem bírtam ezt tovább. Ki kellett derítenem, hogy miért történt az a rengeteg furcsaság mostanában velem. Meg kellett tudnom, hogy ami a levélben állt, az mit jelentett. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül került hozzám. A múltamban történhetett valami, amit ki kellett derítenem.

Összepakoltam a cuccomat, és ki siettem az épületből. A hó már csak pelyhekben szálldogált le, a jéggé dermedt földre. Az ajtón kilépve csípős szél támadt rám, amibe bele borzongtam, összehúztam magam, és elindultam az autómhoz. Beszálltam, és az irányt a polgármesteri hivatal felé vettem.

Amint megérkeztem türelmetlenül rohantam a bejárat felé. Zárva. Csüggedten neki dőltem háttal az ajtónak, és mint egy lassított felvétel, csúsztam végig rajta. Az arcomat a tenyerembe temettem, és a térdemre hajtottam a fejemet. Néhány könnycsepp fojt végig a bőrömön, amiért köd lepte el a fejemet. Összezavarodtam, és hétfőig kellett várnom, hogy kiderítsek mindent.

A könyvtárba már nem volt kedvem visszamenni, így elindultam haza.

Az ajtót megpróbáltam halkan becsukni, hogy anyuék ne halljanak meg, de a tervem nem jött össze. Még a legkisebb zörejt is észre veszik.

- Ilyen hamar? – vonta fel a szemöldökét apu.

- Aha – vontam vállat -, fájt egy kicsit a fejem, ezért ma nem mentem be a könyvtárba. – sose szerettem a szüleimnek hazudni, de az igazságot féltem nekik elmondani. A végén még őrültnek tartanának.

- Csak nem leszel beteg? – aggodalmaskodott anya. – Menj fel a szobádba és vegyél egy forró fürdőt – adta ki a parancsot. Azt tettem, amit mondott, fel ballagtam a szobámba.

Eresztettem vizet a kádba és bele ültem. Az a pár perc, ami az autóban történt velem, újra és újra lejátszódott bennem. Miért láttam ezt? Még is mit jelenthet? Az a kislány, mintha én lettem volna. Egy ismeretlen ember testében voltam, de a lelkem ugyan az volt. A nő arca valahogy ismerős volt, de közben idegennek is éreztem.

Ahogy kész lettem a fürdéssel leheveredtem az ágyamra és megpróbáltam tanulni. Egy kicsit talán jobban tudtam koncentrálni, mint a könyvtárban. Muszáj tanuljak, hisz nem sokára jönnek a vizsgák.

Ahogy befejeztem, kimentem az erkélyre. Rátámaszkodtam a hideg korlátra, és néztem a sötétségbe. Az eszem már megint azon járt, ami a kocsiban történt. Mi lehetett vajon? És miért éreztem úgy, mintha már átéltem volna. A fejem már bele fájdult a sok kérdésbe, amire még csak nem is kaphattam választ.

Reggel, amint felkeltem az első dolog, ami az eszembe jutott, a levél tartalma volt. Ma minden féleképp ki kell derítenem, nem élhetek, ekkora homályban, mert ebbe már bele őrülök.

- Hova mész? – kérdezte apu.

- Kocsikázni – válaszoltam idegesen.

- Ilyen korán? – vonta fel a szemöldökét.

- Ekkor a legfrissebb a levegő. – levettem a helyéről a slusszkulcsomat, és indultam az autómhoz.

Ahogy beszálltam, eszembe jutott, hogy ilyenkor nincs nyitva a polgári hivatal. A fejemet a kormányra hajtottam, és bele markoltam a kabátomba.

Vettem egy mély levegőt és elindultam. A városban az összes utcát végig furikáztam, mikor megálltam a célba tűzött épület előtt. Egy kicsit még hezitáltam, de végül kiszálltam. Felballagtam a lépcsőn az ajtóhoz. Még én sem tudtam, hogy miért jöttem ide, hisz nem is volt nyitva. Remegő kezekkel megérintettem a bükkfából készített ajtót, és a kezemet végig húztam rajta. Talán e mögött rejlik a titok, ami a levélben is állt, és nekem két napot kell várnom, hogy kiderítsem.

Elidőztem itt pár percet, majd mikor rájöttem, hogy ezzel nem fognak a napok gyorsabban telni, visszaindultam az autómhöz, közben mind végig a hatalmas fa ajtót figyeltem, hátha véletlenül még is kinyílik. De nem történt meg.

Ahogy a fejemet a helyes irányba fordítottam, neki mentem valakinek. Ha nem kap el a földön kötöttem volna ki.

Kezeivel érzékien karolta át a derekamat, én pedig reflexből a kezemet a nyaka köré fontam. Arcunk közt alig tíz centi tátongott, amitől megijedtem. A lehelete ködszerűen ért el a bőrömhöz, mire megborzongtam. A szívem hevesebben vert a szokásosnál, mintha már megunta volna az én testemet, és egy másik után szeretett volna menni, ami épp az orra előtt álldogált. A pulzusom a magasba szökött, már az eget súrolta. Éreztem, hogy a srác szíve is nem a normál tempóban vert, a levegőt is egyre szaporábban vette.

A szemébe néztem. Ő az, aki valamelyik nap jött be a kávézóba. Pillantása mintha rám fagyott volna, egy másodpercre sem vette le rólam. Igaz, nem láttam magam, de tudtam, hogy elpirultam. Melegem volt, pedig legalább mínusz tizenegy fok volt. Az arca semmit sem tükrözött számomra, az arcizmai nem húzódtak össze, a szeme nem volt tele izgalommal, mint az enyém.

Amint eljutott a tudatomig, hogy milyen pózban is vagyunk, elkezdtem a karjaiban ficánkolni, mint egy partra vetett hal. Egyből tudta mit akarok, elengedett. Hátráltam tőle egy-két lépést, megdörzsöltem az arcom, és újra rá néztem.

Az orra nem úgy nézett ki, mint a múltkor, valahogy más. Vagy megint csak képzelődök? De határozottan emlékszem, hogy nem ilyan, mint volt.

- Egy köszönöm jól esne – a tarkóját vakarta. A hangja férfias, de közben kedves, és lágy is, a fülemet teljesen beszőtte. Újra és újra lejátszom magamban a mondatot, amit telt ajkaival formált. Tekintete rajtam mászkált, amitől zavarban éreztem magam. Hatalmas kék szemei magával ragadóak voltak, elvarázsolt velük. A fekete haja pedig a szélben táncolt, aminek az lett a következménye, hogy eligazított tincsei, úgy álltak, mint egy szénaboglya.

- Köszönöm – mondtam bambán. Az szája egy ártatlan vigyorba húzódott, kezét zsebre vágta, és előre lépett egyet.

- Hogy hívnak? – kérdezte még mindig azzal a bájos vigyorral az arcán.

- Ömm… Delia – nyögdécseltem. Először azt hittem, hogy még a saját nevemet sem tudom.

A hátam mögött hangos dudálásra lettem figyelmes, megnéztem, hogy mi történt, de mire visszafordultam a srácnak se, híre se hamva, mintha a föld nyerte volna el. Értetlenül néztem körbe a környéken, nem láttam sehol sem. Hova tudott ilyen hamar eltűnni? Még is ki ő? Ráadásul még a nevét sem tudom.

- Nem megyünk valahova bulizni? – kérdezte unottan Fanny.

- Nem – válaszoltam hidegen.

- Ugyan már! Legalább egy kicsit élvezhetnéd az életet – rázta a fejét. – Tizenkilenc éves vagy és még egy komoly kapcsolatod sem volt, még is mit művelsz te? – a hűtőhöz lépett, és ki vett egy doboz tejet.

- Tanulok – vontam vállat -, légy szíves ne akarj olyanná tenni, mint amilyen te vagy.

- Erről szó sincs, csak egyszerűen nem hagyhatom, hogy így éld le az életed. Még egy sráccal sem beszélgetsz. – a kezében egy forró bögre tejjel leült mellém a kanapéra.

- Találkoztam ma valakivel – mondtam nyögdécselve. Ahogy eszembe jutott, újra azon kezdtem el gondolkodni, hogy hova tűnhetett néhány másodperc alatt.

- Ki az? Mesélj! – elkezdett örömében ugrándozni, és sikeresen ki is lötykölte az italt. – Egy perc és jövök, de utána mindent tudni akarok. – szája hatalmas vigyorba ment át.

- Vissza is jöttem. – ledobta magát újra mellém. – Hallgatlak – rebegtette a szempilláit.

- Nos, ma neki mentem annak a srácnak, akivel valamelyik nap flörtöltél a kávézóban. Majd nem elestem, de elkapott, és vagy öt percig úgy álltunk.

- Chhh… szép mondhatom. Téged fogdos, rám meg még csak nem is nézett. Kész agyrém – fújtatott idegesen. Tekintetem rá tapadt, amit észre is vett.

- Nem úgy értettem. Ne hogy azt hidd, hogy csúnya vagy, mert nem. Nagyon szép vagy, de ezt elég rendesen elrejted – húzta a száját.

- Értem én. De most mennem kell, várnak otthon a könyvek.

- Te tudod. De ha meggondolnád magad, gyere el hozzám tíz előtt, mert akkor még itt találsz – mosolygott.

- Átgondolom – vigyorogtam, majd kimentem.

Ahogy haza értem, egy rendőrautót pillantottam meg előttünk. A házba lépve rögtön felismertem a férfit. Ő volt ott, mikor arra a szétmarcangolt emberre találtam.

- Jó estét! – köszöntem.

- Jó estét. Nos, akkor nem is zavarnám önöket tovább. – felállt a kanapáról a szüleimmel együtt, majd kikísérték.

Láttam az arcukon, hogy megzavartam valamit. De mit? A férfi, ahogy elsétált mellettem, alaposan szemügyre vett, mintha egy bűnöző lennék, olyan lenézően nézett rám.

- Ki derítettek valamit? – kérdeztem meg hírtelen jött ötletből. Mind a hárman megálltak, és robotszerűen fordultak felém.

- Nem. A nyomozás folyamatban van, de még nem találtunk semmit – mondta higgadtságot szimulálva. Azok ellenére, amit mondott, szinte biztos voltam benne, hogy tudnak valamit, csak nem akarják, vagy nem merik elmondani.

Felrohantam a szobámba, kint még beszélgettek valamit. Az arcukra meglepődöttség ült, legalábbis ezt vettem észre, ahogy a fény megvilágította őket. A mozdulatokban dühöt láttam. Miről társaloghatnak vajon?

A szüleim bejöttek, a férfi pedig elindult a kocsijához. Megfordult. Szúrós pillantást vetett felém, mire ijedten hőköltem hátra. Elővette a telefonját, és egy számot kezdett el tárcsázni. Valakivel beszélt, de a tekintete még mindig a szobám ablakán volt.

4. fejezet

 Sziasztok♥:D Meg is hoztam a folytatást, igaz kicsit késve, de a lényeg, hogy itt van. Most már megpróbálom, majd gyorsabban feltenni a fejezeteket.:) Csak annyit szeretnék hozzá fűzni, hogy szerintem nem lett túl jó, azért nektek remélem tetszeni fog, és várom a kommentárokat, akár pozitív, akár negatív.:D Jó olvasást!♥((:

"Életem tán örökre megváltozott,

 Ki egykor voltam messze jár.

 Az élet megy, az emberek változnak,

 Az idő telik, s felnövünk.

Az élet csupa veszély,

Ha nem vigyázol, te leszel az áldozat.

Vannak szép, s rossz pillanatok,

Mik visszatartanak, vagy előre juttatnak,

De tudd, ez mind szerepet játszik az életedben.

Már csak az a dolgod,

Hogy rá gyere ezek mondani valójára."

Lerogytam. Szemrebbenés nélkül figyeltem a szétcincált férfit. Körülötte vörös folt keletkezett, a szájából bugyogott a vér, ami kihűlt bőrén játékosan csordogált le a földre, mint egy ártalmatlan kis patak. A ruhája szét volt marcangolva, testét alig fedte. A hasa fel volt vágva, szervei kitűnően láthatók voltak, de nem a legjobb állapotában láthattam meg azokat. Lába el volt törve, a lábfeje a csípőjét érintette, a jobb kézfeje hiányzott.

Különös, hogy az arca sértetlen, egy árva karcolás sem éktelenkedett rajta. Szemében még mindig látni lehetett az ijedség hatalmát, arcvonásai megdermedtek. A félelem még mindig ott ült a tekintetében, képtelen volt onnan elmenni.

Hátrahőköltem, amint teljesen felfogtam, hogy mit is láttam magam előtt. A gyomrom háborogni kezdett, rosszul éreztem magam. Éreztem, hogy valami feljön a torkomon, nem bírtam tovább visszatartani, ki jött belőlem a mai ebéd.

Megtöröltem a számat. Ránéztem a hullára, hátha csak képzelődtem. De nem. A holt test olyan valós, akár csak én. Még mindig ott fekszik, ugyan abban a pózban, ahogy rátaláltam. A teste még mindig cafatokban áll, és a kéz feje még mindig hiányzik.

A látvány undorító, a gyomrom még nem tudott lenyugodni, éreztem, hogy egy újabb adag készül felszínre törni. Felálltam, és pár méterrel arrébb sétáltam, majd a zsebemből előhúztam a telefonomat, és felhívtam a rendőrséget.

Amíg vártam, kerestem zsákot, amivel lefedhetem. Idegességemben föl-alá járkáltam, közben a körmömet rágcsáltam. A hulla még mindig a szemem előtt lebegett, képtelen voltam, nem arra a halott emberre gondolni. Még is mi tehette ezt vele? Mi van, mi van, ha az a valami még mindig a közelben ólálkodik? Akkor az egész város veszélyben van.

- Hölgyem, ön hívott ki minket? – hallottam meg a hátam mögül egy férfi mély hangját.

- I… igen. – nyögdécseltem. A számat nehezen bírtam beszédre fogni, az ijedséget még lehetett rajtam érezni.

- A holt test hol van? – rögtön a lényegre tért.

Nem bírtam szavakat formálni az ajkammal, így csak abba az irányba mutattam, ahol a halott fekszik. Láthatóan bólintott, majd elment arra, amerre mutattam.

Félve pillantottam az emberekre, akik a halott férfit tanulmányozták. Pillantásuk zavartságot sugallt felém, a mozdulatukban észlelni lehetett az ijedtséget és a bizonytalanságot. Még ők sem tudják elképzelni, hogy mi, vagy ki tehette ezt ezzel a szerencsétlen férfival. Egyet tudok, senkinek sem lehet, most már nyugta.

Kezem még mindig remeg, szívem őrült tempóban vert, a lélegzetem még nem állt vissza a normális tempóba. A pillantásomat nem mertem felvenni a cipőmről, féltem, hogy újra látom a holttestet.

Éreztem egy késztetést, hogy derítsem ki, mi ölte meg a férfit. Elindultam a rendőrök felé, útközben elcsíptem néhány mondat foszlányt.

- Még is mi tehette ezt? – kérdezte a soványabb férfi.

- Fogalmam sincs, de ha tippelnem kéne, akkor farkast mondanék.

- De ez… ez képtelenség! – csattant fel. – Már évekkel ezelőtt ki lettek innen írt…

- Tudják mi tette? – kérdeztem meg bágyadtan. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna semmit. Talán be is vették.

Farkasok? Hogy kerülnének ide? És miért merészkedtek volna ilyen messze a biztonságot nyújtó erdőtől? Egyre több kérdés merült fel, amire nem kaptam választ, és ez az érzés nem hagyott nyugodni.

- Nem kisasszony, még nem tudjuk. De mindent megteszünk annak érdekében, hogy kiderítsük.

Nem válaszoltam, csak határozatlanul bólintottam. Kezemmel átöleltem magam, mert kezdtem nagyon fázni.

- Ismeri a férfit? – kérdezte meg a termetesebb férfi.

- Ma járt a kávézóban. – feleltem remegő hangon, közben a holttestre néztem. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy pont a munkahelyemen öltek meg egy embert. Bár le volt fedve, de még így is, undorodva figyeltem, a tekintetemet képtelen voltam róla levenni.

- Nem kell oda néznie. – rám terített egy plédet. Az egyik férfi a halott mellé guggolt. Ingerült hangot hallatott, és elkezdett rugózni a lábán. Feszült. Túlságosan is. Miért olyan nagy baj, ha farkasok járkálnak a környéken, végül is nem bántanak mindig.

- Ön a kávézó tulajdonosa?

- Nem. – adtam az elég halk választ. – Én csak az egyik munkás vagyok. – tettem hozzá.

- Értem. Nem tudna adni a tulajdonosról egy elérhetőséget?

Szó nélkül a telefonomért nyúltam, majd megmondtam neki Matt számát.

- Köszönöm. Most haza mehet, értesítjük, ha megtudtunk valamit. – kezét a vállamra tette együtt érzően.

- Adam, vidd haza, ilyen állapotban nem lehet semmiféleképpen egyedül.

Bólintott, majd átkarolt, mert a remegő lábaimon képtelen voltam megállni, ha nem segít össze estem volna.

- Mindent átkutattunk, de farkasra utaló nyomokat nem találtunk. – hallottam a hátam mögött hangzó beszélgetést.

Ha jobban bele gondolok én sem láttam állat lábnyomokat, egyetlen egyet sem. Még is mi történhetett?

- Édesem, már annyira aggódtunk érted. Mi történt? – kérdezte aggódva apu.

- Hát… - nem tudtam elmondani, a látvány túlságosan is megrázott, még nem dolgoztam fel.

- A lánya egy szétmarcangolt férfit látott a kávézó előtt. – válaszolt helyettem Adam.

- Mi? – édesanyámnak a szeme kidülledt, hangján félelmet véltem felfedezni, úgy éreztem, hogy nem is miattam viselkedett így, hanem inkább a „szétmarcangolt férfi” váltotta ezt ki belőle. A szüleim összenéztek, majd rám. Értetlenül járattam köztük a tekintetemet, értem, mintha nem is aggódnának.

- A lányukat emiatt hatalmas sokk érte, az a legésszerűbb, ha rendesen kipiheni magát. – bíztatóan mosolygott rám.

- Persze, gyere ide kicsim. – anya megölelt, és egy puszit nyomott a hajamra. – Köszönjük, hogy haza hozta, most már elmehet.

A rendőr bólintott, sarkon fordult, majd elindult az autója felé.

- Delia, miért nem mész fel a szobádba? – kérdezte bíztató mosollyal anyu. – Pihend ki magad. – az arcomon végig simított, keze hidegétől a hideg futkosott a hátamon.

Azt tettem, amit mondott, felmentem a szobámba. Az ágyamra dőltem, és elkezdtem sírni. A könnyeim áradatként indultak meg, bőrömet égette. Megrendítő volt a látvány, ami a kávézó előtt fogadott, a széttrancsírozott testet még mindig láttam magam előtt. Egy cseppnyit sem vesztett az erejéből, ugyan olyan tisztán lebegett előttem a látványa, mint mikor rátaláltam.

Próbáltam aludni, de az álom messze elkerült engem, nem talált rám. Szememet lehunyva az ember jutott az eszembe, féltem elaludni. Könnyeimet letöröltem, felálltam, és lesétáltam.

- Visszatértek volna? – kérdezte anya düh teli hangon.

Amint meghallottam, hogy beszélgetnek leguggoltam a lépcsőn, mert félő, hogy észre vettek. Szipogásomat próbáltam elfojtani.

- Erősen kétlem, még ők sem lehetnek olyan ostobák, hogy visszajöjjenek. De ha ez még is előfordult kénytelenek leszünk újra ki irtani őket. Minél távolabb kell tartsuk őket tőle.

- Gondolod, hogy őt akarják? – anya hangja el-elcsuklott, de közben még is határozott maradt.

- Nem tudom, de ha igen, akkor…

- Áh… ez nem igaz, csak én lehetek ilyen béna. – megfogtam a balkézfejemet, ami sikeresen lecsúszott az egyik lépcsőfokról, ahol támaszkodtam.

Észre vettek. Megpróbáltam elfutni, de már késő volt.

- Hát te? – kérdezte apa felvont szemöldökkel, kezét karba tette, hogy határozottabbnak tűnjön. Megpróbálta álarc mögé rejteni a megijedt oldalát, de nálam színészkedéssel nem megy sokra. Emberismeretből mindig is jó voltam, de a hazudozásban kevésbé.

- Jöttem le egy pohár vízért, de… de a kontaktlencsém leesett. – vakartam zavartan a tarkómat. Kétlem, hogy elhitték volna, de szerencsémre nem kérdezősködtek tovább. Annyiban hagyták. – Már megtaláltam. – tettem hozzá. Fogtam magam és felsiettem a szobámba. Miközben igyekeztem felfele, hallottam, hogy ideges hangot hallatnak.

Az ajtót halkan csuktam be mögöttem. Az ablakhoz battyogtam, és kinéztem a békésnek tűnő éjszakába. Olyan nyugodtan látszódik minden. Odakint csend honol, a szél ártatlanul játszadozik a faágak között. A hópelyhek szépen szállingóznak, míg végül a földre érnek a társaikhoz. A csillagok fénye világítja be az éjt, ami még inkább meghitté teszi az éjszakát.

A sötétség teremtményei kezdenek felelevenülni. A baglyok huhogása zengi be a környéket. Árnyféleséget láttam a fák között elsuhanni, biztos valamilyen állat volt, így nem is foglalkoztam tovább vele.

Megmarkoltam a nyakamon ékeskedő nyakláncot, és felnéztem a Holdra. Felzaklatott anya és apa beszélgetése. Kiről beszélhettek, és kitért vissza? Semmit sem értek. Az elmúlt pár napban túl sok minden történt velem, amiből többet nem kérnék. Ez az életforma nem nekem való, nem szeretem a titkokat, és a veszélyt, ez pedig azzal van tele, ami mostanában ért.

Biztos vagyok benne, hogy a rendőrök és a szüleim is ugyan arról a teremtményről beszéltek. Felkeltette az érdeklődésemet, érzem, hogy ki kell derítsem, de ezt inkább meghagyom másoknak.

Lefeküdtem az ágyamra, de csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Az agyamat képtelen voltam kikapcsolni, egyfolytában csak járt. Érzem, hogy addig nem fogfok nyugodni, amíg a titokra fény nem derül. A késztetés az iránt, hogy kiderítsem, nem hagyott élni.

Egész éjjel gondolkodtam, de semmire sem jutottam, jobb lenne, ha feladnám. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, és már kelnem kell.

Különös, de nem éreztem magam fáradtnak, inkább megrémültség az, ami lappangott bennem. Megint egy új napnak nézek elébe, ma kitudja, hogy mit rejt számomra, félek az életben előre haladni, de az emberek sorsa már csak ez.

Felöltöztem, majd lementem a konyhába. Anya és apa úgy néztek rám, mintha legalább szellemet láttak volna. Nem is foglalkozva velük leültem az asztalhoz a szokásos kávémmal.

- Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy bemész dolgozni? – kérdezte apu összeráncolt szemöldökkel.

- De. – válaszoltam tömören. Csak azért, mert láttam tegnap este egy halottat, nem fogok itthon üldögélni.

- Kicsim. – térdepelt le mellém anya -, messziről lehet rólad látni, hogy nem vagy jól. A bőröd sápadt, a szemeid karikásak. Kérlek, maradj itthon. - megfogta a kezemet.

- Nem. – mondtam határozottan. – Jól vagyok, tényleg. – az arcomra felcsaltam egy kósza mosolyt, hogy hihetőbb legyek. Legbelül ordítottam, ha tehetném, elfutnék a világ elől, de ezzel nem lesz jobb semmi. Ugyan úgy fogok emlékezni a szétmarcangolt férfira. Nem oldok meg semmit azzal, ha itthon maradok.

- Miért hazudsz? Virít rólad a félelem, maradj itthon! – erősködött tovább anya.

- Ajh… tényleg nincs semmi bajom, ha rosszul leszek, ígérem, hogy haza jövök. Rendben?

- Te tudod. – sóhajtott keservesen. Kezeit a térdemre tette, majd felállt, és egy puszit nyomott a fejemre. – Megyünk dolgozni.

- Az autódat megjavíttattam. – mondta apu, és már nem is tartózkodtak a házban. Nyugtalanul néztem a csészémben a zaccot, a körmömet idegesen ütöttem az oldalához.

Felvettem a kabátomat, meg a csizmámat, majd sietve mentem az autómhoz, mert már megint késésben voltam. Amint oda értem, megláttam, hogy egy hófehér boríték van a kocsimra helyezve. Felvettem. Nem volt rajta a feladó, se semmi. Különös. Bizonytalanul bontottam ki. A levélre gyöngybetűk voltak karistolva aranyszínű tollal.

Nem az vagy kinek hiszed magad. A múltad sok mindent rejt. Ma eljött az ideje, hogy felbolygasd a gyermekkorod.

Remegő kezekkel fogtam a levelet, meredten bámultam a papírra. Ez meg mi akar lenni? Valaki szórakozik velem? Mert ha igen, ez nem jó vicc.

Körülnéztem, de a közelben nem volt senki. Ebből az egészből nem értek semmit, azt hiszem, kezdek megőrülni. Ki tehette vajon ide, és egyáltalán ezt nekem szánták? Ha igen, mit jelen ez a szöveg? Nem inkább nem is foglalkozok vele.

Visszatettem a borítékba, összegyűrtem, és a szemetesbe dobtam. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, majd beszálltam az autóba. Amíg a motort beindítottam, mindvégig azt figyeltem, ahova a levelet dobtam. Elkezdtem hátra tolatni, mikor egy dudát hallottam meg.

- Héj! Normális vagy? Figyelj már oda, hogy mit művelsz! – ordibált egy férfi, de rá se figyelve néztem a szemetesre. Amint befejezte a káromkodást, és tovább hajtott, én is elindultam a munkahelyemre.

Az úton az a mondat lebegett előttem, amit olvastam. Ha nekem küldték, akkor ki vagy mi akar üzenni nekem, és mit?

A kávézóhoz érve rögtön megpillantottam egy rendőrautót. Elindultam a bejárat felé, közben a tegnap esti halott férfi alakját újra láttam a szemem előtt, ahol rátaláltam. Elfogott a sírás, egy-két könnycsepp kiszökött. Megdörzsöltem a szememet, de már csak azt láttam, hogy egy területen nincs hó, ami tönkre tette a téli hatást.

- Jó reggelt! – köszöntem megszeppenve.

- Jó reggelt! – köszönt a rendőr, akivel tegnap találkoztam. – épp jókor jött, már csak ön van, akit ki szeretnénk hallgatni. Alig észrevehetően bólintottan, majd utána eredtem. Fanny megsimította a kezemet, hogy nem lesz semmi baj.

Félve ültem le Matt irodájában lévő egyik székre. A férfi ugyan olyan barátságos képet vágott, mint este, ez talán meg is könnyítette a dolgomat. Nem féltem annyira.

- Ismerte a férfit? – csendült fel a hangja egy perc némaság után.

- Nem. – ejtettem ki halkan a három betűs szót a remegő számon.

Untatott hangot hallatott, majd az asztalon heverő papírra nézett. Ujjaival a szék karfáját kopogtatta, bajszát pedig megpödörte. Csend uralkodott el a szobán, a lélegzetét hallgattam. Levegőt vett, majd kifújta, újra egy adag levegőt vett, és újra kifújta.

Miért húzza ennyi ideig az újabb kérdést. Kezdek ideges lenni, egyre nagyobbakat nyelek, ami már kezd számomra nehéz lenni. A szívem gyorsabb tempóra váltott, az ujjam izzadni kezdett. A lábammal zavartan kezdtem el dobolni, hogy ezzel is tudassam vele, lassan megőrülni készülök. Felfigyelt. Meredten nézett rám, és ajkaival szavakat kezdett formálni.

- Tegnap látta először? – kezét karba tette, és az asztalra támaszkodott.

- Igen.

- Mit gondol, ide valósi lehetett, vagy talán csak átutazóban volt?

- É… én nem tudom. – kezemet a combomon kezdtem húzgálni.

- El tudta volna képzelni róla, hogy ellenségei voltak?

- Nem. Barátságosnak tűnt.

- Miért maradt zárás után a kávézóban?

- Ki kellet takarítanom a raktárt büntetésképp, mert reggel elkéstem.

Megértően bólintott, majd a gondolataiban elmélyült, egy új kérdés után.

- Miért ment ki az épületből?

- Ordítást hallottam.

- Látott valakit a közelben?

- Nem, egyedül voltam.

- A munkatársai milyenek? – furcsán nézett rám.

- Olyanok, akik képtelenek lennének gyilkolásra.

Felsóhajtott, majd így szólalt:

- Köszönöm a segítségét. – felállt a székről.

- Eddig kiderítettek valamit? – támadtam le a kérdéssel.

- Tegnap este történt a baleset. Ennyi idő alatt nem juthattunk nagyon sokra. – adta a hideg választ. – És, most ha megbocsát?

Már csak az ajtó nyitódását, és csukódását hallottam. Újra a csönd ölelt magához. Értetlenül ültem a székben. Gondolkodtam, de ezt hamar meg is zavarták.

- Jót ülsz magadért? – hallottam meg a hátam mögött Matt hangját. Rögtön felpattantam, és sietősen indultam el, de elkapta a karomat, és magához húzott, túlságosan is.

- Ha megtudom, hogy bármi közöd is van ehhez az egészhez, drágán fogsz érte fizetni. – suttogta. Szorítása egyre erősebb lett, ezzel hatalmas fájdalmat okozva. Szemében égett a düh lángja, de a miértjét nem értettem. Szuszogását bőrömön éreztem, ami megrémített, úgy fújtatott, mint egy felbőszült musztáng.

Megpróbáltam bátornak tűnni. A karomat szó nélkül kirántottam kezéből, egy szúrós pillantást küldtem felé, majd kimentem az irodájából.

- Mit mondtál? – ugrott elém Fanny. A szívbajt hozta rám, a semmiből termett előttem. Hátrahőköltem, majd miután lenyugtattam magam megszólaltam.

- Az igazat. – az irányt az öltöző felé vettem. A barátnőm utánam eredt.

- El sem hiszem, hogy pont itt… öltek meg valakit. – megborzongott – Annyira sajnállak, nem lehetett szép látvány. Tiszta vér, a végtagjai hiányoznak…

- Fanny! – csattantam fel – Nem kell leírjad, hogy milyen volt, mert akár hiszed, akár nem, én láttam a saját két szememmel. Érted? Láttam. – fordultam ki önmagamból. A sírás megint nem került ki. Először egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd egyre több társa követte. Eszembe jutott a látványa, képtelen voltam kiverni a fejemből, a gyomrom még mindig háborogott, ha csak rá gondoltam. Éreztem, hogy kezdett feljönni valami a torkomon, a kezemet a számhoz kaptam, és a wc-hez futottam. Nem tudtam, hogy mit hányok, hisz tegnap este óta egy falat sem ment le a torkomon.

Undorodottan bámultam magam elé, a kezemmel esetlenül támaszkodtam a wc ülőkén. Kapkodva vettem a levegőt.

A következő percben Fanny kezét éreztem a hátamon. Leguggolt mellém, és sajnálkozott pillantásokkal árasztott el. Az ujjaim remegni kezdtek az öklömben, a gyomrom őrjöngött.

- Delia, sajnálom. De gondolom, már megszokhattad, hogy egy bunkó személyiség vagyok. – nevetett a saját viccén.

- Hmmm… ha adsz vécépapírt, megbocsátok. – vágtam egy idióta képet.

- Tessék. – nyújtotta kuncogva – Most inkább visszamegyek dolgozni, mert a szagtól kezdek rosszul lenni. – legyezte a kezét az orra előtt.

Megtöröltem a számat, felálltam, és a csaphoz sétáltam. Megeresztettem a vizet, és kiöblítettem a számat. Bele néztem a tükörbe. Egy idegen lány nézett vissza rám, ez nem én voltam. Az arc, amit láttam, egy meggyötört ember arca. A bőröm sápadt, a szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, az ajkam lefelé görbült.

Megráztam a fejem, és elmentem átöltözni.

- Sok a vendég? – kérdeztem Fannyt, aki ép egy sráccal szemezett.

- Nem. – válaszolt elvarázsoltan.

Elkezdtem a pultot törölni, közben mindvégig a bejárati ajtót figyeltem. A titokzatos fiút vártam, hogy lépjen be végre az épületbe, de nem történt meg, bár mennyire is szerettem volna. Ki lehetett ő, és miért gondolok ennyit rá? Csak egy dolgot tudtam, még pedig, hogy újra látnom kell.

- Delia, Delia! – lökdösött a barátnőm – Miért nem mész haza? – arcán most először láttam, hogy aggódik értem.

- Minek menjek? Jól vagyok. – vontam vállat.

- Nem, nem vagy jól. – emelte fel a hangját – Csak rád kell nézni, és az ember már rosszul lesz.

- Kössz szépen. – nevettem fel gúnyosan – Igazi barát vagy. – megpaskoltam a vállát.

- É… én nem úgy értettem…

- Tudom, de légy szíves had én döntsem el, hogy mikor kéne haza menjek. Jó? – a szemöldököm a magasba szökött.

- Oké, igazad van. – rázta meg beismerően a fejét – Csak aggódom miattad. – szemét a földre sütötte.

- Gyere ide! – megöleltem.

- Nem ezért fizetlek titeket. – hallottuk Matt mély hangját – Nyomás dolgozni!

Épp azt az asztalt töröltem, ahol tegnap az a férfi ült. A sírás kerülgetett, akár milyen ember is lehetett, de még ő sem érdemelt ilyen halált. Igaz, hogy nem ismertem, de sajnálom. És ha volt családja? Mi lehet velük? Az élet néha igen igazságtalan tud lenni.

Leültem a helyére, és a kezemet pont oda tettem, ahova ő, mikor flörtölni próbált velem. Bűntudatom volt. Miért nem voltam vele kedvesebb? Hisz ő csak meg akart ismerni, én meg nem is foglalkoztam vele. Ha miattam jött este vissza? Akkor a halála az én hibám.

Nem. Badarságokat beszélek, inkább megyek vissza dolgozni.

- Fanny.

- Mondjad? – szólalt meg miközben bezárta a kávézót.

- A férfin gondolkodtam, mi van ha a halála az én hibám? – kérdeztem meg félve.

- Ugyan miért a te hibád lenne? – vonta fel értetlenül a szemöldökét.

- Mert, elutasító voltam vele, és lehet, hogy én miattam jött vissza este. – szememet a földre szegeztem, tudtam, hogy bolondságokat beszélek, ezért inkább nem is akartam látni a lány arcát.

- Lökött vagy. – nevetett fel – Ne hogy bűntudatod legyen, csak, mert bunkó voltál vele.

Nem válaszoltam, a kezemet karba tettem.

- Ne légy buta szívem. – simogatta a karomat – Nem a te hibád, érted? Erről nem te tehetsz, hogy valami végzett vele. Csak is magának köszönheti, hogy ilyenkor itt járkált. – tekintetét az enyémbe mélyesztette.

- De. – a szuszogásom lelassult, szemem kidülledt – Én is itt voltam, és… és akár én is lehettem volna a helyében. – az utolsó szavak fájdalmat okoztak számomra, késszúrásként hasítottak a szívembe. Meredten néztem a lányt, aki a lélegzetét elfojtotta. Egy percre a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttem. Most gondoltam arra, hogy velem is végezhetett volna az a valami. Ha nem lett volna ott a férfi, akkor talán most nem beszélgetnék Fannyval. A fejembe beférkőzött a halál gondolata. Előbb kijöttem volna talán már a másvilágon lennék. Ez az érzés teljesen ledermesztett.

Kezem a szívemre tévedt, hogy dobog- e még. Annyira lesokkolt, hogy a szívem verését nem is éreztem. Még működik, állapítottam meg.

- Ezen ne is gondolkozz! – szólalt meg nagy nehezen – Már a múlté, felejtsd el.

- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – kérdeztem meg sértődötten – Fanny, tegnap este itt öltek meg egy férfit, és kitudja, hogy a tettes, hol tartózkodik. És még azt kéred tőlem, hogy felejtsem el? – néztem rá értetlenül, és zavarodottan – Legalább most lehetnél egy kicsit együtt érző, hisz’ a barátnőd, meg is hallhatott volna.

- De élsz. – csattant fel – Mi értelme olyasmin rettegni, ami meg se történt?

- Chhh… - csaptam a kezemet a combomhoz erőtlenül, a fejemet kedvtelenül csóváltam. Hunyorítva szemléltem az előttem lévő lányt. Ugyan olyan rendítetlen arc nézett rám, mint mikor kiléptünk a kávézóból. Egy kicsit sem bánta meg azt, amit mondott, legalább most az egyszer szégyellhetné magát, ha máskor nem is. Néha nem is értem, hogy miért viselkedik így, azon tanakodtam, hogy mi van, ha nincs szíve. De nem, az nem lehet, ő is olyan érző lény akár csak én.

Szája vízszintes vonalban állt, szeme rebbenés nélkül tanulmányozott engem, tekintete önbizalommal volt tele, a keze pedig karba volt téve. Mintha arra várna, hogy mondjak el olyasmit, ami még csak meg sem történt.

Megráztam a fejem, sarkon fordultam, és indultam az autómhoz, de egy határozott mozdulattal elkapta a karomat.

- Sajnálom.

- Ennyit vagy képes mondani, talán nincs szókincsed? – néztem rá lenézően.

- A barátnőm vagy, és szeretlek téged. Hidd el, hogy érdekel, mi van veled, nagyon is. – kezdte el-elcsukló hangon – Delia, több éve ismersz, rájöhettél már volna, hogy ilyen vagyok, az érzéseimet nem szeretem kimutatni. Képtelen vagyok már megváltozni.

Némán hallgattam a kis mondani valóját, tekintete őszinteséget tükrözött. Zavartan pislogott össze-vissza, szemében egy könnycseppet véltem felfedezni, mire elmosolyodtam. Megöleltem. Beszívtam finom illatát, már is jobban éreztem magam.

- Ugye ennyi elég volt az érzelgősségből, mert ha nem akkor szükségem lesz egy szatyorra, vagy nem is tudom. – a végét elnevette.

- Persze. – toltam el magamtól – Mehetünk.

Minél inkább közelítettem az autóm felé hátrálni kezdtem. Féltem, hogy megint találni fogok egy levelet. Vonszoltam magamat előre, ideges lettem. A kezemet a számhoz tettem, és féltett pillantásokat ejtettem a járgányomra.

- Nem fog megharapni a kocsid. – próbált viccelődni Fanny, miközben a kulcsa után kotorászott a táskájában.

Ráfintorogtam, majd én is előhalásztam a slusszkulcsomat.

- Reggel találtam egy levelet. – sóhajtottam.

- Ezzel mi a probléma? – ráncolta a szemöldökét.

- A motorháztetőmre volt ragasztva, a borítékon pedig nem volt név, cím, semmi. – csaptam lágyan az ajtóra.

- Titkos hódoló? – emelgette a szemöldökét.

- Ne bolondozz! – legyintettem – Még is kinek tetszenék?

- Ha tennél a külsődre remek cicababa lenne belőled. Ha akarod, segítek. – kacsintott.

- Nem kérek belőle, így tökéletes vagyok. – néztem végig magamon.

- Mi állt a levélben?

- Nem emlékszem pontosan, holnap elhozom.

Hol lehet? – kotorásztam a levél után. Ide dobtam, de nincs itt. Elvitte volna valaki? Nem, az lehetetlen. Ki lenne olyan őrült, hogy egy szemetesbe nyúlkáljon? Erre a gondolatmenetemre felnéztem, megráztam a fejemet, és folytattam tovább a keresgélést.

Már majd nem, hogy a kukában vagyok, de nem találom. A kezem bacikkal lett tele, virít a kosz rajra. A bűz pedig már elöntötte a tüdőmet. De még mindig nincs meg.

Egyetlen egy oka van, hogy eltűnt innen. Valaki megelőzött, és szépen eltette magának. Már csak az a kérdés, hogy ki tett volna ilyet?

Megnéztem a földön is, hátha ki esett, de ott sem volt. Idegesen toporzékoltam, gondolva, hogy ettől megoldódik a problémám, de nem jártam sikerrel. Letörölte, magamról a koszt, ahogy csak bírtam és csüggedve bementem a házba.

A szüleim felvont szemöldökkel néztek rám, a nappaliban ülve. A szájuk tátva maradt.

- Ne kérdezzétek. – felrohantam a szobámba.

3. fejezet

Sziasztok szeretett olvasóim!♥ Meg hoztam a 3. fejezetet. Nekem nem nagyon nyerte el a tetszésemet, és talán kicsit össze is csaptam, na de mindegy a véleményezést rátok bízom. Most is örömmel fogom várni a kritikákat.:D Meg szeretném köszönni a 14 követőt, nagyon örülök neki. Az elején nem gondoltam volna, hogy fog majd bárkinek is tetszeni a blogom, de kellemesen csalódtam.:)) Jó olvasást!♥((=

"Zord kemény tél, ami körül vesz,

Barátságtalan táj, amerre csak nézek.

Nappal, majd éjszaka,

Megnyugvás, majd félelem.

Az éjszaka átölelt, testem reszket,

Újra itt van a titokzatos sötétség.

Amerre csak nézek hatalmas homály,

Nem látok senkit, még is tudom,

Van itt valaki."

Reggel késve keltem, mert egész éjjel, megállás nélkül ment az agyam, a legutóbbi pár nap történésein gondolkodtam. Próbáltam keresni valami logikus választ, de hiába, nem jutottam egyről a kettőre. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Arra a következtetésre jutottam, hogy mind mögött természetfeletti hatalom áll, de hamar elfelejtettem, mert a végén még elmegyógyintézetbe zárnának, ha ez kitudódna.

Gyönyörű, napos reggelre virradt Clark Fork lakossága. A Nap egy kecses mozdulattal szökkent fel az égboltra, kósza sugarai rövid időn belül uralkodtak el a városon. Felkelésre parancsolt minden egyes élőlényt, aminek a többségünk be is hódolt. Eljutott a fülemig az élet első jele, madarak csiripelése zengte be a környéket.

A fény szórakozottan hatolt be a sötétítő által kihagyott hézagokon, életet hozott a sötét szobába. A faágak árnyképe lágy óvatossággal táncolt a barackszínű falon.

Szemem, amint hozzá szokott a félhomályhoz, felálltam, az ablakhoz sétáltam és utat engedtem a fénysugaraknak, amik hatalmas erővel tódultak be a szabaddá tett úton. A hírtelen világosság kín volt számomra, szememet reflexből behunytam, majd pár másodperc elteltével felnyitottam szemhéjamat.

A látvány mesebelinek hatott. A jéggé dermedt havon a fény sugarai csúszkáltak, szikrázott. Mintha sorban elhelyezett üvegkristályok álltak volna egymás mellett, hogy elfélemlítsék a „betolakodókat”. Bármi volt az útjában, a világosság utat tört magának megrezdülés nélkül, szlalomozva hasított át a faágak között, könnyed, légies mozdulatokkal.

Az égen alig egy-kettő felhő kószált cél tudatlanul, amin nevetve vágtak át a repkedő madarak. Öröm táncot lejtettek a semmiben, messze a talajtól. Kis idő elteltével belépett közéjük egy „harmadik személy”. A szél kacagva taszította el őket egymástól, értelmetlenül járták tovább az egy személyes táncot, aminek a szépsége nem ugyan az volt, amit az imént láttam.

A földön az új hóban különböző lábnyomokat pillantottam meg akaratlanul is. A többségük nyúlé, kóbor kutyáké és macskáké lehetett, az egyiket biztosra vettem, apukámé volt.

- Te jó ég! – kiáltottam fel ijedten. Már öt perce dolgoznom kéne, én meg még mindig az ablak előtt csodálom a természet szépségeit.

Sietve kaptam fel magamra valami meleg, kényelmes ruhát, elpakoltam a táskámba a fontosabb dolgokat. Felvettem a kabátomat, a cipőmet, és már itt se voltam. Beültem az autóba, próbáltam beindítani, de hiába. Lefulladt. A remény sugara még mindig élt bennem, bár ez igen kevés volt. Az erőfeszítéseim mind hiába valóak voltak. A kocsim köhögő hangot hallatott, majd végleg feladta a harcot, meghalt.

Káromkodva löktem ki az ajtót, ami csoda, hogy nem esett le a helyéről, a rá zúdított erőm miatt. Idegesen toporogtam a hóban, kezemet remegve kulcsoltam össze a tarkómon, majd a fejemet a karomra hajtottam. Vicsorogva morogtam fel, és ezzel egy huzamban bele rúgtam a jármű oldalába. Ezzel csak annyit értem el, hogy iszonyú fájdalom nyílalt a lábamba.

Dühömben a kezembe haraptam, hogy ne kezdjek el őrültek módjára kiabálni, mert félő, hogy valaki rossz szemmel fog rám nézni. Elkezdtem relaxálni, régebben mindig bevált. Szememet behunytam, bele szippantottam a friss, téli levegőbe, majd egyenletesen eresztettem ki az orromon. Düh mentes elmével tekintettem körbe, még utoljára bele rúgtam a hóba, majd az irányt a munkahelyem felé vettem.

Az életemen kezdtem elgondolkodni. 19 éves vagyok, nincs barátom, az egész napot egy kopott kávézóban töltöm, az estéim pedig a könyvtárban telnek. Amióta kijártam az óvodát magántanuló vagyok. A szüleim sose engedték, hogy rendes iskolába járjak, és emiatt rengetegszer hisztiztem. Még a mai napig képtelen vagyok megérteni az akkori döntésüket, és talán emiatt lettem olyan amilyen vagyok. Kevés barátom van, talán amiatt, hogy a személyiségem nem a legelviselhetőbb, inkább magamnak való vagyok. A legjobb barátnőm egyben a munkatársaim is, őt kiskorom óta ismerem, ha nem lenne nekem, rég elvesztem volna az élet tengerén.

Húsz perc sétálás után elértem a „végállomásig”. Bizonytalan mozdulattal markoltam meg a jéghideg kilincset. Érintésére megborzongtam, amit az összes porcikámon éreztem. A csengő jelezte a halálomat, ugyan is a főnököm most szerzett tudomást a késésemről. Az épületben lévő összes tekintet rajtam járkált, zavarban éreztem magam, sose szerettem, ha én vagyok a középpontban.

Matt lépésének hangja, mintha a duplájára növekedett volna. Tekintete üres, és semmit mondó volt, mint általában szokott. Vészesen fújtatott, mint egy megvadult musztáng. Fejét felemelve közeledett felém, ezzel azt sugallva, hogy itt Ő a főnök, és ha nem az van, amit mondd, fizetnünk kell érte.

Nagyot nyeltem, amit valószínűleg nem csak én hallottam, a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. Féltem a szemébe nézni, ezért pillantásomat a földre sütöttem.

Erős fuvallatot éreztem magamon, megállt előttem. Lábával ingerülten kezdett eldobolni, kezét karba tette, szuszogását bőrömön éreztem.

- Delia McGregor! – kiabálta a képembe fenyegető hangon. Az arcom a nyálától lett tele, ami nem a legjobb dolog a világon.

- É… én sajnálom, de az autó…

- Nem érdekel a szánalmas kifogásod! – vágott közbe a szavamnak. Szájából érzelem mentes szavakat engedett útjára, amik kíméletlenül csapódtak az arcomba. Ebben a pillanatban tekintetével képes lett volna nála egy nagyobb ellenfelet is megsemmisíteni. Erei kiduzzadtak a méregtől, ami még félelmetesebbé tette az előttem álló férfit.

Ha jobban bele gondolok nem is csodálom, hogy ennyire kiakadt, hisz’ sose kedvelt, de mivel apukámnak a neve tiszteletre méltó ebben a városban, ezért nem rúg ki, mint egy koszos kutyát.

- Bezárás után, lemész a raktárba, és rendet varázsolsz. Megértetted? – nézett sötét pillantással rám.

- Kérem ne! – érzelgősebben ejtettem ki, mint szerettem volna, de talán így hatásosabbnak bizonyul. – Este nekem a könyvtárban van jelenésem. – mondtam gyámoltalanul. Szemöldökét összehúzta, farkas szemet néztünk.

Akaratlanul is megfogtam a vállamat, és próbáltam angyali képet vágni, hátha meg esik rajtam a szíve.

- Megértetted? – kérdezte az előző mondatomat figyelmen kívül hagyva.

- Meg. – zsörtölődtem az orrom alatt. Állát győztesen emelte fel, majd sarkon fordult és visszament az „irodájába”. A társaság még mindig engem figyelt, nagyot sóhajtottam, és elindultam átöltözni.

- Ne is foglalkozz vele. – legyintett Fanny.

- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – a szemöldököm a magasba szökött. – Vizsgára kell készülnöm, muszáj elmennem a könyvtárba, ha meg akarom szerezni az érettségit, kell tanulnom.

- Miért hajtasz ennyire az érettségire? Mit fogsz vele elérni az életben? Semmit. – mondta hidegen.

- Tudod Fanny, rajtad kívül vannak olyan emberek, akik el is szeretnének érni valamit az életben. – mondtam közömbös hangon. Hatalmas csend uralkodott el körülöttünk. Tekintetemet a cipőmre szegeztem, amit az imént kötöttem meg. Lelkiismeret furdalás költözött a szívembe, rosszul éreztem magam, amit az előbb ejtettem ki a számon. Félve néztem fel az előttem ácsorgó lányra, aki a megdöbbenéstől mozdulatlanul állt. Az életünk során ilyenre még nem volt példa, hogy így beszélünk egymással.

Bágyadt pillantást küldtem felé, mire szemébe könny szökött. Csak a légy zümmögését lehetett hallani. Az élet, mintha meg állt volna ebben a helységben. A levegő körülöttem, mintha a földre akarna nyomni, nagy súlyt éreztem magamon, azt hittem, hogy már tényleg össze fogok esni. A szívem őrülten kalimpált, az iménti szócsatánk miatt, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja azt, amit akar.

A csend már kelletlenül érintette a fülemet, ezért kénytelen voltam megtörni.

- Sajnálom. – csak annyit voltam képes kinyögni.

- Semmi baj. – mondta közömbös hangon. – Igazad van. – rázta a fejét, mintha ebben a pillanatban jött volna rá valamire. – Nem kellett volna túlreagálnom, engem a tanulás sosem érdekelt, nem is értem, miért sértődtem meg ennyire. – vont vállat játékosan. – Fátylat rá. – legyintett.

- Biztos, mert ha haragszok, akkor megértem, és…

- Delia, ugyan már! Nem haragszom, ne legyél állandóan ilyen kis naiv. – leült mellém, és átölelt. Megkönnyebbültem. Kezemet szorosan kulcsoltam a nyaka köré, arcomat a vállába fúrtam, és beszívtam a finom illatát.

- Elég az érzelgősékből – nevetett fel szórakozottan a lány. -, menjünk vissza dolgozni, mert a végén még én is ki fogok kapni.

- Nézd csak azt a fekete kabátos pasit! – szólt Fanny, mikor épp az edényeket törölgettem. Az épület remekül van felépítve, mert még a konyhából is ráláthatunk az emberekre. – Most ült le az egyik ablak mellet lévő asztalhoz.

- Látom. – folytattam tovább a megkezdett munkámat.

- Nem látod, hogy néz ki? Jóképű. – ájuldozott. – Itt a lehetőség, hogy kifogj egy remek férfit. – emelgette a szemöldökét.

- Ha ennyire tetszik neked, miért nem te szeded fel? – a kezébe nyomtam a konyharuhát.

- Ugyan már Delia. – nyavalygott. – Legalább próbáld meg, és ha nem sikerül, majd talán akkor rá vetem magam.

- Dolgoznom kell. – megfogtam a seprűt, és elkezdtem sepregetni.

- Már kezdem unni, ezt a kifogásod. – a vigyor a szájáról egy csapásra tűnt el. – Örök életedre szingli akarsz maradni? - megfogta a kezem, hogy nézzek a szemébe.

- Miért ne?! - mondtam érzelem mentesen.

- Feladom. - keserűen felsóhajtott. Pár lépést arrébb ment, a combjára csapott, és megpördült a saját tengelye körül. - Nem megy. - toporgott. - Próbáld már meg, lágy szíves.

- Miért akarod ezt ennyire? Miért nem csapsz te rá? Neked sincs barátod. - ráncoltam a szemöldököm.

- Mert a barátnőd vagyok, és jót akarok neked - átkarolta a nyakamat.

- Nem bánom, de - mutattam a mutatóujjamat. - most először és utoljára.

- Oké. - szólalt fel örömittas hangon. - Na, szóval. Menj oda ahhoz az asztalhoz. - az egyik ablakhoz közeli asztalhoz mutatott. - Arra van, látod?

- Fanny, nem kell, úgy tegyél, mintha fogyatékossággal élő ember lennék. - mondtam gúnyosan.

- Bocsi. - elő vette az angyali arcát.

Kelletlenül kifújtam a levegőt, majd arra vettem az irányt, amerre mondták. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, szó szerint vonszoltam saját magamat. Az idegességtől a gyomrom görcsbe rándult. Még is miért teszem én ezt, hisz nem is akarok tőle semmit. De amilyen rábeszélhető vagyok, meg teszek mindent, amit mondanak nekem. Egyszer még ez a tulajdonságom fog a sírba vinni.

Hogy kezdjek vajon hozzá? Mit mondjak neki? Az lenne a legjobb, ha hagynám az egészet, és átadnám a terepet Fannynak. Egyre közelebb voltam hozzá, és még mindig nem tudom, hogy mit fogok tenni. Úgy haladtam előre, mintha megigéztek volna, semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra a fekete kabátos férfira. Szemrebbenés nélkül tanulmányoztam. Elég hosszú, sötét barna haja van, egy kicsit borostás, a szája vékony, és nem sokkal lehet tőlem magasabb. Még csak nem is az esetem. Rám nézett.

Idegességemben a vállam fölött hátra néztem Fannyra, aki hessegetett, hogy menjek tovább. Tekintetem újra a férfin járkált, aki a szemét le se vette rólam. Arc kifejezése barátságos volt, a szája egy apró halvány mosolyba ment át, keze pedig idegesen járkált az asztalon, még Ő se tudta, hogy mit kezdjen velük. Nyeltem egy nagyot, és megálltam előtte.

Észre vettem, hogy felmér tekintetével, kaján vigyorral az arcán fedezte fel a testemet. Amint meglátta, hogy észre vettem zavarodottan megrázta a fejét, és az étlapra szegezte pillantását. Közben elő vettem a jegyzetfüzetemet és a tollamat, ha véletlenül nem bírnám megjegyezni a kívánt ételt, amit rendelni akar.

Már egy ideje a menüt tanulmányozza, kezdtem ingerült lenni, mert nem akarom az egész napomat itt tölteni. Újra hátra fordultam Fannyhoz, a szájáról azt olvastam le, hogy lépjek én, ha már a férfi hezitál.

- Eldöntötte, hogy, mit szeretne? - kérdeztem meg magabiztosan.

- A spárgás frittata jól hangzik. - mosolygott.

- Jó választás. - kedvesen rá mosolyogtam, majd sarkon fordultam és elindultam, mikor hozzám szólt.

- Esetleg visszajöhetnél, ha nincs sok munkád. - mondta bátortalanul.

Visszafordultam, és így szóltam:

- Bocsi, de rengeteg a dolgom, nem érek rá. - hazudásban sose voltam aranyérmes, de most a legjobban kellett előadnom magam. Egyenesen a szemébe néztem, hogy még hatásosabbnak tűnjek. Azt hiszem be is jött. Fogtam magam és elmentem. Rosszul éreztem magam, hogy füllentettem, de nem akartam vele beszélgetni. Az arca láttán megfájdult a szívem, de talán Fanny majd elűzi a bánatát.

- Ne kérdezd. - mondtam alig hallhatóan.

- Lekoptatott?

- Fordítva.

- Ez az Delia, megint nem csalódtam benned. - nevetett fel gúnyosan.

Nem is foglalkozott sokáig velem, amint lett egy kis szabad ideje a férfihoz sétált. Pár perc múlva már hangos, ön feledt nevetésben törtek ki. Öröm volt nézni őket, miért nem vagyok olyan, mint Fanny. Amióta a világon vagyok a saját kis világomban élek, másokkal nem is törődve, nem is csodálom, hogy nincsenek barátaim. Hisz' az összes lehetséges utat átjárhatatlanná tettem, amin tudnának közeledni felém. Néha azt kívánom, bárcsak megmerném mutatni az embereknek, hogy ki is vagyok valójában, és kitörni egyúttal ebből az elzártságból. Nem akarom így leélni az életemet, még olyan fiatal vagyok. 19 éve vagyok a földön, de még úgy igazán nem is éltem. Reggel felkelek, jövök a munkámba, 5 körül pedig indulok a könyvtárba, és egész este ott gubbasztok a könyvek fölött. Még is mi ez, ha nem élet pazarlás? Nem akarom ezt folytatni tovább, meg akrok változni, de ez sajnos nem olyan egyszerű.

Körbe néztem az épületben. Láttam egy szerelmes párt, ahogy ölelgetik, és csókolgatják egymást. Kellemes szavakkal árasztják el a másikat, kezükkel gyengéden megérintik a másikat. Még sosem volt barátom, én is meg szeretném tapasztalni a szerelemmel járó érzéseket. Olyan szinten nagy szeretet hiányom van, hogy a szavakkal leírhatatlan. Ki szeretnék végre törni a kalitkámból, ami eddig oly' sokáig fogva tartott. Akarom érezni egy férfi közelségét, érintését, mikor az arcomat cirógatja, meg szeretném tapasztalni, azt mikor majd beleőrülök a hiányába, ha már egy napja nem találkoztam vele. Azt szeretném, ha megnyugtató ölelése rajtam lenne, lágy csókokkal ársztana el, amivel képtelen lennék betelni. Kívánom már egy férfi puha ajkait az enyémekre. Az ágyam kezd félelmetesen magányos lenni, reggel arra kívánkozom már kelni, hogy legyen valaki mellettem, és, hogy játékosan a fülembe súgja: Jó reggelt szépségem. Azt akarom, hogy legyen egy olyan férfi mellettem, akire bármikor számíthatok, aki csak azért van a világon, hogy boldoggá tegyen, aki önmagamért szeret.

De ahogy magamat ismerem ezeket mind, sosem fogom megtapasztalni, mert változásra képtelen vagyok. Bele kell, törődjek, hogy a világ nem fogja megtudni, hogy milyen ember is vagyok igazából.

A kávézóban folyton megy az élet, nincs egy olyan perc mikor néma csend lenne. Néha még a rendelést se vagyok képes megérteni, pedig a lehető legközelebb hajolok az illetőhöz. Reggeltől kezdve talpalok, nem érzem a lábaimat, és még több mint két órát itt kell dekkolnom. De sajnos a pénz muszáj, akinek nincs az elveszik az életben, és én ezért mindent megteszek, hogy ez velem ne forduljon elő.

Nap, mint nap, találkozok olyan emberekkel, akiket a legszívesebben az északi sarkra küldenék, ebből az egy okból mondanék fel nagyon szívesen. Valakinek a jelenléte állandóan tönkre teszi a kedvemet a viselkedésével.

Épp az egyik megüresedett asztalt törölgettem, mikor egy rejtélyes férfi lépett be az ajtón. A jelenlétével hatalmas csendet varázsolt, mintha egy igét mormolt volna el, mielőtt még az épületbe tette volna a lábát. Mindenkinek a tekintete rá szegeződött, erre felé még senki sem látta, valószínűleg nem olyan rég költözhetett ide.

Elég magas, fejét fekete haj korona borította, és az egész arcát szinte elfoglalta a hatalmas, tengerkék szeme. Az ajka telt, az orra ugyan kicsit furán néz ki, de ettől eltekintve igen jó képű srác.

Körbe nézett, majd elindult a pulthoz. Egy könnyed mozdulattal feltornázta magát a székre, ami a hosszú lábaival nem lehetett nehéz számára. Kezeit összekulcsolva a combjára helyezte, és türelmesen várt, hogy valaki oda menjen hozzá. Hátra nézett, és szeme rögtön megtalált engem. Ijedten sütöttem a pillantásomat az előttem tátongó asztalra. Az egész testem megremegett, ahogy rám nézett, volt valami varázslatos benne. Képtelen voltam innen elmozdulni, a lábam a földbe gyökerezett. Már egy porszem sem volt, a bútoron, de tovább töröltem. Magam előtt még mindig látom a szempárt, ami engem figyelt.

- Kis asszony! - szólt egy öreg férfi.

Vajon a pillantása, még mindig rajtam van, vagy már előre fordult. Lehet, hogy nem is engem szemlélgetett, hiszen vannak nálam sokkal szebb lányok a kávézóban. Nem maradhatok itt, akár néz, akár nem, muszáj lesz tovább dolgoznom, elvileg ezért kapom a fizetésemet.

- Kis asszony! - mondta idegesebben.

A lábamra, mintha nagy súly került volna, nem bírtam felemelni.

- Delia! - fogta meg a karomat Fanny.

- Mi van? - kaptam fel ijedten a tekintetemet, az előttem álló lányra.

- Ha nem hallanád, valaki már szólongat. - hunyorítva nézett a két asztallal arrébb ülő férfira. - Indulás!

- Mit hozhatok? - kérdeztem meg zavartan.

- Köszönöm, de az imént jött ide egy kedves kisasszony. - mondta mosolyogva.

- O... értem. - megvakartam a tarkómat, majd a pult mögé mentem.

- Annyira zabálnivaló. - bökött a fejével az előttünk üldögélő srácra, aki időközben már rendelt is egy csésze kávét.

- Igen az. - mondtam semmit mondóan.

- Hogy neked mindig el kell rontani a kedvemet. - forgatta a szemeit, és az említett férfihoz cammogott.

Ha jól érzem, nem sokára felírhat a listájára még egy srácot, akit megszerzett. Fanny minden báját bevetve könyökölt a fiú elé a pultra. Fekete haja vette körül hófehér szív alakú arcát, kiemelve a smaragd zöld szemeit. Szája kacéran ment át egy mosolyba, ami még szebbé tette a lányt. Tökéletes fogsora szinte visszaverte a napsugarak gyér fényét. Lágy hangon csendült fel, de a srác mit sem törődve vele fizetett, és már ki is ment az épületből.

- Még egy ekkora barmot. - zsörtölődött Fanny karba tett kézzel, és a srác után nézett. - Még csak rám sem figyelt. A kávé talán érdekesebb, mint én? - sajnáltatott arccal nézett felém, szemeit kidüllesztette golf-labda nagyságúra. Idegesen fújtatott, az arcába bele lógó haj tincsek vihorászva emelkedtek a magasba, majd le, aztán ismét föl, és le. Ezzel szórakoztattam magam, hogy ezt néztem, majd megráztam a fejem, hogy észhez térjek.

- Nem. - nyögtem ki egy erőtlen három betűs szót. - Ne is foglakozz vele. - próbáltam megnyugtatni, de nem jártam sok sikerrel. Úgy viselkedik, mintha ez lenne a legnagyobb gond a világban, hogy egy srác nem vette szemügyre, és szó nélkül ott hagyta.

- Nem hiszem, hogy kikosarazott. - meredten bámult maga elé. - Ilyen még egyszer sem fordult elő velem. - keserűen csóválta a fejét, a haja pedig ide-oda lengett a semmiben. - Megtörtént velem, érted velem? Erre innom kell. - a táskájához sétált, és elővett egy energia italt. Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Talán azt hitted, hogy a munkahelyemen alkoholizálni fogok? - ráncolta a homlokát.

- A vendégeket küldjétek el, mert zár óra van. - hallottuk Matt rekedt hangját.

Bólintottunk, majd azt tettük, mait mondott.

- Delia remélem nem felejtetted el. - förmedt rám a főnököm.

- Nem. - válaszoltam flegmán.

- Maradjak segíteni? - kérdezte Fanny.

- Nem kell. - ráztam alig láthatóan a fejemet.

- Oké, mert nincs nagy kedvem itt lenni. - szólalt fel megkönnyebbülten. - Szia szívem. - adott három puszit, majd az autójához trappolt. Egy ideig még nézte utána az ablakon, majd mikor már eltűnt a szemem elől, az irányt a raktár felé vettem.

Arcomat a tenyerembe temettem. Már a könyvtár felé tarthatnék, ha nem kéne itt maradnom, talán ha sietek, még egy kicsit tanulhatok is. Először is a polcokon pakoltam rendet, majd felsöprögettem, és jött a többi szép sorjában.

Nagyban takarítottam mikor, egy férfi ordítására lettem figyelmes. Megállt bennem az ütő, ami a kezemben volt, az megnézhette közelebbről a földet. Meredten bámultam a sötétségbe, kicsit hezitáltam de végül egy vas darabbal a kezemben kisétáltam. Az épület előtt körbe néztem, és tőlem nem olyan messze észre vettem valamit a földön. A lábam remegett, az ijedségtől, de főként attól, mert nem tudhattam, hogy mire számítsak. A vasat gyámoltalanul tartottam a mellkasom előtt. Minden lépés, amit megtettem egy évszázadnak tűnt, mintha semmit sem haladtam volna előre.

Az éjszaka neszeszezve ért el hozzám. Különösebbnél különösebb hangokat hallottam. Lelassultam. Lélegzetem felgyorsult, fájt beszívnom a hideg levegőt. Az egyik pillanatban az erdő felől mocorgást hallottam. Ijedten kaptam arra a fejemet, a hátam mögül is észleltem valamit. A vasat meglendítve fordultam meg, szívem egy pillanatra megkönnyebbült, mikor nem láttam semmit. Aggódva mentem tovább a célba vett irány felé. Biztosra veszem, hogy van itt valaki. Nem vagyok egyedül. Testem minden lépésbe bele borzongott. Ujjaimból elszállt az erő, a szorításom gyengült.

A szél az arcomba nyomta a fagyos, téli levegőt, a hátamon a hideg szaladgált. Egyre jobban süvített, néha már női sikolynak tűnt, talán csak a képzelő erőm nagy. A hó a talpam alatt egyre hangosabban ropogott.

- Ki van ott? - a bal oldalamra fordultam, magam elé tartva a "fegyveremet". Ahogy lélegeztem, úgy nagyobbodott, és ment össze a szemem. Testem zihált a félelemtől, szívemet a torkomban éreztem, amitől még inkább megijedtem. Nem láttam senkit. A számba harapva mentem tovább. Tekintetemet félve járattam körbe, de akár merre csak néztem a természetet láttam.

Megdermedtem. A vas ki esett a kezemből, a szívem mintha leállt volna, nem éreztem. Pislogni is képtelen voltam, a kezem elernyedve csapódott a testemhez. Most éreztem meg igazán a hideget magamon, mivel kabát nélkül jöttem ki, de jelen pillanatban ezzel sem tudtam foglalkozni. Álltam, mint valami kővé dermedt szobor. Egyenesen néztem magam elé, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is láttam, magamból kikelve sikoltottam fel, és ezzel egyszerre megindultak a könnyeim is.

2. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késtem a résszel, de ma sikerült meghoznom. Nagyon örültem a kommenteknek, köszönöm.:) Aki, olvassa a blogom, azt szépen megkérem, hogy írjon valamit, mert így nem tudom eldönteni, hogy van- e értelme írni ezt az egészet. Lehet negatív komment is, mert azok építenek a legjobban:) ... Jó olvasást!♥

Valóság, vagy ne tán álom?

A fantáziám szüleménye,

Vagy inkább a titkos múlt?

Eget rengető érzések,

Félelem, tudatlanság bálja.

Kacagva tekintenek reám,

Ki a homály tengerében vész el.

*Delia szemszöge*

- Anya! – kiáltottam fel rémülten az álomból felkelve. Testem zihált a félelemtől és a zavartságtól. A levegőt akadozva vettem, minden egyes levegő vételben szenvedést éreztem. Szívem őrülten kalimpált a helyén, mintha most rögtön ki akarna ugrani a meg szokott testből. Félve pillantottam a szoba minden egyes pontjára, azzal a céllal, hogy rajtam kívül nem-e tartózkodik senki ide bent.

Ránéztem az éjjeli szekrényen pihenő órára; pontosan öt órát mutatott. Még mindig sötétség honol a világon. A Hold törött fénye gyéren tükrözte az ablak körvonalait a földre. Hatalmas csend bújt mellém, ami már kín volt számomra, csak a szuszogásomat lehetett hallani, ez volt az élet egyetlen jele.

Kezdek megnyugodni, de a kezem és a lábam még az ijedség hatása alatt van. Remegő végtagjaimat lassan húztam közelebb magamhoz. Átöleltem a térdemet, tekintetem pedig meredten bámult az árny uralma alá vett sarokba. Képtelen voltam más fele nézni, talán nem is akartam. A semmiből hírtelen sikoly féleséget hallottam kintről. Hátrahőköltem. A takarót magam köré vontam.

Szívem sebesen kezdett el verni, torkomban gumó keletkezett. Nyelésem a néma szobában, a közelben egy szikla földet éréséhez volt hasonlítható. Erőltetett mozdulatokkal indultam el az ablak felé. Csupasz lábam vihorászva csattogott a padlón, minden egyes lépésbe bele remegtem. Megérintettem az ujjam begyével a kihűlt üveget. A kinti látvány horrorisztikus volt. A hó békésen szállingózott, a sötétben megbúvó fák különös alakokat öltöttek. A szél is kezdett felerősödni. Szemrebbenés nélkül néztem körbe, de csak a barátságtalan telet láttam, semmi egyebet.

Megkönnyebbülve sóhajtottam, mikor ismét hallottam azt a hangot. A hang irányába figyeltem, ami a kapura mutatott… nyikorog. Csak a szél csukogatja és nyitogatja az öreg fakaput.

Erre is fényderült, úgy hogy visszafeküdtem az ágyamba. A takarót a fejemig húztam, majd lehunytam a szememet, és már aludtam is.

Reggel az óra ébresztett. Nyűgös hangot hallattam, miközben próbáltam az ébresztőt kikapcsolni. Kedvtelenül helyeztem ülőhelyzetbe a testemet. Hatalmasat ásítottam a nyújtózkodás közepette. Megdörzsöltem a szememet, majd elbattyogtam a fürdőig.

Amint elvégeztem a reggeli teendőimet eszembe jutott, ami pár órája történt velem. Vagy talán csak álom lenne? Nem az kizárt dolog, biztos vagyok benne, hogy ébren voltam.

Mit jelenthetett az az álom? Ebből az egészből nem értek semmit. Olyan valóságosnak hatott, mintha egyszer már átéltem volna. És akik az autóban ültek, azok még is kik lehettek? A kérdések villámszerűen hatoltak be a fejembe, maguk mögött hatalmas káoszt hagyva.

A szívem. Mi ez a különös érzés, ami elfogott? Sajog valami után, de fogalmam sincs róla, hogy mi az a dolog.

- Jó reggelt! – apu egy puszit nyomott a fejemre.

- Jó reggelt! – leültem a szokásos kávémmal a helyemre, majd lassított tempóban kezdtem el kortyolgatni. Hírtelen eszembe jutott a hajnali incidens. – Apu. Ha ráérsz, megjavítanád a kaput?

- Persze, de mi baja? – fordult felém értetlenül.

- Nyikorog. – adtam a tömör választ. – Szerintem valami baja lehet a zárnak, mert egész éjjel nyitva volt. – tettem hozzá.

- Ahogy látom, nincs semmi baja. – nézett ki az ablakon. Szó nélkül felálltam és mellé sétáltam. Tátott szájjal néztem a kaput… egyben van.

- De… biztos anya becsukta. – hitegettem magam.

- Még mélyen alszik. – hallottam a hideg felvilágosítást. Zavarodottan ráztam meg a fejem. Még egy kicsit időztem az ablak előtt, majd felvettem a kabátomat, és elindultam a munkahelyemre.

- Kérnék két csésze kávét cukorral. – vettem fel a rendelését az idős házaspárnak.

- Rögtön hozom. – mondtam mosolyogva.

- A szokásos? – kérdezte Fanny.

- A szokásos. – rátámaszkodtam a pultra. Újra az álmom jutott az eszembe. Nem hagy nyugodni. Ha csak rá gondolok, elkap a félelem érzet, a remegés. Ezzel az egésszel olyan deja vu érzetem van, megrémít. Ki kell derítenem. Nem inkább nem is foglalkozok vele, hisz ez csak egy álom.

- Delia, viheted. – tette le elém a lány a tálcát a két csésze kávéval.

Az idő telt, a vendégek jöttek mentek, fogytak, gyarapodtak. Minden napomat szinte itt töltöm, a megszokott kávézóban, megszokott emberekkel körül véve.

Mivel most nem nagyon volt dolgunk Fannyval pihenőt tartottunk… beszélgettünk. Az egyik pillanatban hideg levegő áramlott be az ajtón, a csengő csilingelésével egy időben. Egy magas középkorú, jó tartású, aránylag helyes férfi lépett be, egyenruhában. Tekintete körbe járta a nem túl nagy helységet, majd rajtunk állt meg. Arca semmit mondó volt, de valahogy még is sötétséget sugallt felém.

Határozott léptekkel közeledett felénk, lába alatt felnyögött a régi padló. Pillantása mozdulatlan, egy pontra figyelt.

- Ez ki? - mondtam az orrom alatt a mellettem álldogáló, megszeppent barátnőmnek.

- Tom Fletcher vagyok. – szólalt meg mély, rekedtes hangon. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, mert az kizárt, hogy ilyen távolságból meghallott volna. Lehetetlen.

Farkas szemet néztünk egymással, ahogy helyet foglalt az előttem tátongó széken. Kezét összekulcsolta az asztal fölött, majd rátámaszkodott. Szája egyenes vonalban állt, akár csak a szemöldöke. Szeme próbált küldeni felém valamit, de képtelen voltam rá jönni, hogy mit.

- Pirítóst kérek, de jó ropogósra sütve. – szólalt meg egy perc után. Félénk kislány módján bólintottam, majd elkezdtem készíteni a rendelt ételt.

- Ön az új sheriff? – kérdezte gyámoltalanul Fanny.

- Ha már ezt az egyenruhát hordom, egész biztos, hogy én vagyok az. – nem nézett ránk, miközben válaszolt. Hangja számomra olyan, mintha a fülemet belülről tűvel szurkálnák. Sejtjeimben érzem, hogy ez az ember nem a nagylelkűségéről lesz majd a középpontban.

Amint elment bezártunk, mert Ő volt az utolsó vendég. Az ajtón kilépve a csípős szél támadt rám, a közelsége kellemetlen és zavaró. Összehúztam magamat a hideg hatására, kezemet zsebre tettem, amíg eltrappoltam az autómig.

A nap már szinte elveszett a fák ágai között, nem sokára nyugovóra tér. A fagyott hó a talpam alatt kegyetlenül roppant fel. Amerre néztem senkit se láttam, egyedül voltam.

Ügyetlenül próbáltam behelyezni a kulcslyukba a kulcsot, kezem remegett, így még nehezebb volt a dolgom, amint sikerült fellélegezve ültem be az autó puha ülésére. Elindítottam a motort, majd bekapcsoltam a fűtést.

Olyan érzésem volt, mintha figyelne valaki, körbe néztem a környéken, de egy árva lelket se vettem észre. Elindultam.

- Jó estét! – köszöntem mosolyogva a könyvtárosnak.

- Szia. – üdvözölt barátságos mosollyal az arcán. – Már azt hittem, hogy nem fogsz jönni.

- Az időjárás. – húztam a számat.

- Igaz. A könyvek már a megszokott helyeden hevernek. – bökött az állával az asztalhoz, ahol minden este ülni szoktam.

- Köszönöm. – sarkon fordultam, és elindultam.

Próbáltam összpontosítani a történelemkönyvre, holnapra meg kell tanulnom, ha át akarok menni a vizsgán. Meredten néztem sorra a szavakat, többségét nem értettem. Elővettem a füzetemet és elkezdtem jegyzetelni, leírtam néhány fontosabb évszámot és fogalmat.

Fejemet a tenyeremre támasztottam, a betűk kezdtek elhomályosulni. Egyre nagyobbakat pislogtam, közben nagyokat ásítottam.

Az álmomat láttam magam előtt, újból átéltem. Az autó a hóviharban, a fák vadtánca, különös árnyak a fák között, ismeretlen emberek a kocsiban. Ezeket, a képeket láttam leginkább. Ami ismerős volt, az a kis lány, mivel az én voltam. Ez jelent valamit, kötelességem kideríteni.

- Delia. – hallottam egy ismerős hangot, két kéz ért hozzám.

- Mi? Mi van? – szólaltam meg álomittas hangon. Felnéztem a mellettem álló nőre Mrs. Smith volt.

- Zár óra van.

- Hogy-hogy? – ráncoltam a szemöldököm. – Hisz’ nem olyan rég ültem le.

- Az már vagy négy órája volt.

Az órámra néztem; tíz óra. Úgy látszik elnyomott az álom. Unottan szedtem össze a cuccomat, elköszöntem, majd beszálltam az autómba.

Hazaérve megvizsgáltam a kerítést, jól szemügyre vettem. Az ég adta világon nincs semmi baja, pedig fogadni mernék rá, hogy akkor éjjel, nyitva volt, és szinte darabokban állt. Próbára tettem, nem nyikorog. Zsebre tett kézzel álltam előtte, mikor neszezésre lettem figyelmes a vaksötétségből.

Az éjszaka már utolért. A nagy csöndben felerősödtek a legapróbb dolgok is. A baglyok huhogása betöltötte a téli tájat, mocorgásokat hallottam a fák mögül. Van itt valaki. Óvatos lépésekkel indultam a biztonságot nyújtó ház felé, magam mögött hagyva az idegen, bal jós éjjeli tájat.

Egyre közelebb éreztem azt a valamit, szaporább lépésre váltottam, lélegzetem felgyorsult, szívem őrülten kalimpált. Tekintetét magamon éreztem, lélegzete elért hozzám.

- Ki van ott? – kérdeztem kétségbeesetten. Futottam. Ijedten néztem hátra. A mély hó megnehezítette a menekülésemet, de le kellett győzzem, nem bukhatok el. Körülöttem van, engem akar bármi is az. Percek kérdése és elér hozzám. Belül visítottam a félelemtől, de ezt képtelen voltam az éjszakába kiabálni. Csak a menekülésre tudtam gondolni. A hideg levegő késként hasított végig a torkomon. Hatalmas fájdalmat éreztem.

Ismét láttam magam előtt az álmomat. Vihar, felborulunk.

- Ne! – kiáltottam fel. A következő pillanatban, a hóban feküdtem, egyesen arccal előre estem. A hideg égette bőrömet, testemben éreztem megállni a vérkeringést. A fájdalom lüktetett a fejemben, az elesés következményeképp. Magamba fojtottam a félelmet. Csak feküdtem, és vártam, hogy most mi fog történni. Füleltem, hátha meghallok valamit, de a szuszogásomon kívül semmi más nem volt életre jellemző jelenség.

Valami megérintett, valami hozzám simult. A szemem hatalmasra kidülledt, mozdulatlan voltam. Érintése gyengéd volt.

- Mit csinálsz te itt? – kérdezte apa értetlenül.

Esetlenül felálltam a hóból, majd lesöpörtem magamról.

- Kémlelem testközelből a jéggé dermedt földet. – vágtam egy idióta képet.

- Aha. – szökött magasba a szemöldöke. Láttam, hogy nem veszi be amit próbálok neki beadni, de szerencsémre nem követelődzött az igazsággal.

Egy hírtelen mozdulattal megfordult, és az ajtó felé vette az irányt.

- Én is megkérdezhetném ezt tőled! – kiabáltam utána.

- Aggódtam a lányomért. – nem fordult meg, menet közben válaszolt. Karba tett kézzel bámultam utána, ahogy körvonala egyre jobban kirajzolódik a fény hatására.

Ahogy bement, a vállam fölött hátra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, van ott e valaki, de egy fekete macskán kívül nem láttam senkit, így bementem.